A lélek és a motor

Götz Andrea: Andrással egy osztályba jártunk a budapesti József Attila Gimnáziumban. Másodikban véletlenül raktak minket párba táncórán – nem voltunk nagy cimborák, de alkatilag összepasszoltunk. Előtte nem is beszélgettünk, ő amúgy sem csacsogós. Jól ment együtt a tánc, így elkezdtünk versenyezni – a semmilyen viszonyunk „munkakapcsolattá”, majd lassan barátsággá alakult. Óriási mázlim volt Andrással, mert neki táncosként kivételes a stílusérzéke. Bármit táncolhat: amikor flamencózik, spanyol pasi, amikor afrózik, fekete ugri-bugri, amikor tangózik, akkor meg elegáns vagy játékos, mikor mi kell.

Szőllősi András: A versenytánc igazából egyikünk karakteréhez sem állt közel. Vitt minket a lendület, jó eredményeket értünk el, sokszor nyertünk, de abban is összeillettünk, hogy nem spannolt minket igazán a siker.

G. A: Én nem is szeretem, ha néznek, ami furcsa, mert később rengetegszer léptünk fel együtt. De nem vonzott a sok külsőség, a kifelé táncolás, tőlem idegen a műszempilla, a sok-sok mű dolog. A tánc nekem öröm, nem versenysport!

Sz. A: A versenytánc ki is kopott az életünkből. Én elkezdtem az építész kart, a magyar néptáncot és a bőgőzést. A zene kimaradt a gyerekkoromból, ahogy sokáig a tánc is – tehát minden, ami igazán jól ment volna. Valamiért a mély hangok mozgattak meg, ezért választottam a bőgőt: tekintélyes küllemű hangszer, én meg nem voltam tekintélyes küllemű. Egy nap hazafelé egy zeneiskolánál leszálltam a buszról és bementem. A népibőgő-tanár volt ott, nála kezdtem tanulni. A zenét már ismertem a néptáncból, ami sokat segített – ahogy fordítva is segít, ha tudod, milyen zenére mit kell táncolni. A laikusnak minden népzene egyforma, és minden tangó is az. Mint ahogy az ovisnak minden betű csak betű, aztán rájön, hogy különböznek. Tanultam egy év klasszikus bőgőt is, jártam jazz-tanárhoz, de a népi bőgő alapozta meg, hogy fül után megyek a zenében.

G. A: Ehhez kell András hallása. Nekem nincs meg. És nekem nem megy úgy a stílusok közti átjárás sem. A piros-barna image-et ránézésre sem hozom; a néptánc nem állt jól, abban nem követtem.  Van egy markáns karakterem, és ehhez passzolnak táncok: pl. a tangó, a flamenco. A tangó meg a magyar néptánc két nagyon különböző karakteré.

Sz. A: Bennem ez a kettő együtt van egyensúlyban. Az argentin tangóval a Műegyetemen találkoztunk, a Szkéné Színházban: meghívott oktatók tartottak nyári tánc- és mozgáskurzusokat, és mi sok mindent kipróbálhattunk.

G. A: A tangót egy perui fiú tartotta. Én máig imádom a flamencót, de a tangóban a társas élmény és az improvizáció mindent vitt! A versenytáncban koreográfiákat tanultunk, sose tudtam megjegyezni. A tangóban egy mozgásrendszert kell tudnod, hogy milyen struktúrák mentén építkezik. Mint a jazzben: a szabályokon belül te formálod a zenét. Elhatároztuk, hogy komolyan foglalkozunk a tangóval, de itthon nem tanították. Gyakoroltuk a nyáron tanultakat, és kijártunk külföldi versenyekre, csak hogy tanuljunk. Még fel is léptünk, ami utólag egész bizarr, de az akkor is annak tűnt, hogy magunk gyártjuk az argentin tangót. Egy angol házaspártól megkaptuk a tangóról írt könyvüket benne a lerajzolt figurákkal. Na, képzeld el: táncot könyvből! Közben a tévénél dolgoztam, irigyelt munkám volt, mégsem éreztem jól magam. Kitaláltam, hogy elmegyek Buenos Airesbe. Nem vagyok monomániás tangós: minden táncot szeretek, de ezt 24 évesen a fejembe vettem. Nyugat-Európában már némileg ismerték a tangót, de én nem Berlinben akartam megcsócsált formában látni.

Sz. A: A magyar néptáncosok is elmentek Erdélybe, vagy ahova a tánc gyökerei vezettek: ezt a mintát láttuk. Nekem a magyar néptánc volt igazán felszabadító, abban tudtam kimozogni magam. A tangónak az eleganciája tetszett. Városi gyerek vagyok, ebből a szempontból a tangó közelebb áll hozzám; a néptánc viszont nagyon erős és gazdag, nem enged el: a paraszti tánckultúra, az „ide nézzen mindenki, nekem vannak a legjobb figuráim, hadd tomboljam ki magam” tánca. A tangó városi néptánc, de szintén férfiközpontú. Az ős-tangóból a kivándorló európaiak etikettje és hiúsága formálta. Ma is az élő közegében létezik, míg a magyar néptánc kultúráját a táncházak őrzik, mögüle kikopott az életforma. Meg tudott maradni, mert a zenét és a táncot is rögzítették szerencsére. Nem mindenhol volt így, a Kárpát-medence igazi kincstár. Tanítottam néptáncot, sőt, olyan skizó helyzetben is, hogy Erdélyben tartottunk tábort annak a falunak a táncából, ahol voltunk – többek közt helyieknek. Mert egy néptánc a helyén nem trendi, elfelejtik. De ha a világnak tetszik, újra érdekes lesz. Az argentin tangóval ugyanez történt.

G. A: Argentínában a ’80-as évekig a katonai diktatúra tiltotta a gyülekezést, így a tangót is. Azóta megváltozott a divat. Hogy újra visszajött, abban benne volt a fellendülő tangóturizmus. Mi korai tangóturisták voltunk ’95-ben. Jártunk tánctanárokhoz, de sokkal többet tanultunk az argentin táncházakban, az ún. milongákon. Andrásnak elképesztő szeme van, abból a kavargásból le tudta lesni a lépéseket. Azt tanultuk meg, ami tetszett, akár úgy, hogy megkértünk egy öreg párt, táncoljon nekünk. Kölcsön-videokamerával fel is vettünk egy-egy táncost, de milongán nem kameráztunk. Főleg azt rögzítettük, ahogy letáncoljuk az ellesett, fecnikre írt lépéseket. Nem elsősorban a felkapott milongákat kerestük, hanem a befogadóbb külvárosiakat. A tangó egyébként ott is rétegkultúra. Nem volt jellemző a spontán tánc az utcán, az inkább a turistáknak szólt. Ma már egy Buenos Aires-i tangófesztiválra félmillióan mennek ki. Akkor még nem így volt.

Sz. A: Én csak egy nyarat voltam kint, Andrea egy évet.

G. A: A fehér bőrömmel, hosszú, vörösesszőke hajammal nagy naivan megérkeztem, hogy jöttem tangózni! Beszéltem spanyolul, és hatalmas mázlim volt, mert anyukám évfolyamtársa volt Buenos Airesben a nagykövet. Nála lakhattam másfél hónapig, közben babysitterkedtem. Amikor szállás után kellett néznem, egy kisgyerekes családhoz költöztem, de ott csak heti egy szabadnapom volt – és én tangózni mentem! Végül újsághirdetésben találtam egy dekoratőrsegédi állást. Odaköltöztem a főnököm műhelyébe, egy kidőlt-bedőlt házba. Kiirtottam a csótányokat, kifestettem. Volt egy kis belső kertem meg egy süket macskám: úgy éreztem, ez a paradicsom! Összebarátkoztam a dekoratőrrel és a feleségével, velük is karácsonyoztam ’95 telén. Aztán jött az egyik argentin mélyrepülés, és csődbe ment a dekoratőr-bolt. Megfeleződött az emberek jövedelme – végignéztem. El kellett mennem pincérnek – és akkor ért az igazi kultúrsokk. Egy latin-amerikai országban hiába beszéled a nyelvet, egész más a kommunikáció. Plusz társadalmi réteget is váltottam. A mambó–étteremben, ahol dolgoztam, marslakónak éreztem magam. A munkaruhámból mindenem kilátszott, világított a fehér hasam, papagájos fülbevalóval a fülemben party-cica mezben hordtam ki a söröket. Persze jöttek a pasik, hogy felszedjenek, és sokan olyan tahó stílusban, hogy jaj!!! Abban erősödtem meg, hogy európai vagyok! Később, visszanézve láttam, hogy én is mennyit hibáztam, miért ment nehezen a beilleszkedés. Sokat tanultam magamról. Mikor a műhelyből el kellett költöznöm, gondoltam: oké, ennyi volt, hazarepülök. András akkor szólt, hogy megvan a pénze a repjegyre, jön. Majd felhívott a nagykövet, hogy elutazik, lennék-e olyan jó, hogy nála lakom, ki ne rabolják. Andrást medencés rezidenciával vártam.

Sz. A: Már kint beszélgettünk arról, hogy Budapesten is kellene argentintangó-táncház: a magyar táncházak mintájára, az elején tanítással. Folytatni akartuk a tangót, és nem volt hol; ezért alapítottunk klubot. Azóta divatba jött a tangó, sokan tanítják sok helyen, de mi 18 éve ugyanúgy tartjuk az órát és táncházat ma is. Csak heti egyszer. Nem akartam, hogy mindig akkor kezdődjön a munkám, amikor másénak vége, vagy hogy a szórakozásból meló legyen. Így is a munkám legnagyobb része tánc, időnként színházban mozgástervezéssel is foglalkozom, a műemlékvédelemben is dolgozom. Kicsit szétesős.

G. A: Én meg családot akartam, ami nemigen fér össze a táncos élettel. Anno a BGF-en végeztem – visszatértem az idegenforgalomhoz, majd a rendezvényszervezéshez, a gyerekeim születése után négy órában. Az Andrással közös munkákban is én intézek, szervezek, ő meg a művészi vonalat viszi: ő a lélek, én a motor. Ő a XIX. századba való, nem bírja ezt a tempót. Engem spannol a pörgés, szívesen megcsinálom, amit utál, ő meg tudja, amit én nem. Szerepelni ő szeret, én egyre távolodom a színpadtól. Izgulós vagyok, mindig sok energiámat szívták le a fellépések. Van viszont egy saját műsorunk András tangó-együttesével, a Pesti Tangózenekarral: a zenés-táncos Tangótörténeti est, amit imádok. Az klubhangulatú. Érdekes, hogy amilyen határozott nő vagyok az életben, a táncban olyan boldoggá tesz, hogy átadhatom a vezetést. A férjemet egyébként a klubunk milongáján ismertem meg. Talán egyszer majd a gyerekeimet is elkapja a tangó. Korábban néptáncoltak, most inkább sportolnak. A 12 éves fiamnak már mondogatom, hogy ha csajozni akar, tanuljon meg táncolni. És játszani egy hangszeren!