„A kezem tudja”

Mindenfelé mézeskerámiák, terrakotta domborművek és szobrocskák: kiégetésre vagy leendő gazdájukra várnak. Nehéz elhinni, hogy a szép arcú, alig őszülő művész nyolcvanöt éves. Ahogy azt is, hogy hatvanon túl kezdett el alkotni. Akkor azonban megállíthatatlanul. Az általa kitalált mézeskerámia műfajában negyvenhárom önálló kiállítása volt, száznál több csoportos tárlaton szerepelt, művei eljutottak többek között Prágába, Svájcba, Rómába, betlehemi kompozíciója pedig a Vatikánba is. Idén készült el huszadik „mézeskalendáriuma”.

Festő–restaurátor–rajztanár szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán. A formázás akkor még nem vonzotta?

Eredetileg az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, keramikus szakra – én sem nagyon tudtam, miért. Ügyes voltam, és olyan kislányosan elképzeltem, hogy ott a helyem. Tényleg ott lett volna, de a felvételimen nyíltan megmondták, hogy az én hátteremmel ne is álmodjak arról, hogy bekerülhetek. Apám koncepciós per után ült a Csillag börtönben; fogorvos volt, a mamám pedig latin–görög–történelem szakos tanár, doktorált is, ami szintén nem számított jó pontnak. A szüleim nem örültek, hogy művészpályára készülök, rendes tanárnak szántak, de támogatóak voltak. Amikor kirúgtak az Iparról, apám azt mondogatta: „Mártuskám, lesz még belőled…” Én meg a nagy férfizsebkendőjébe sírtam. Maradtam otthon Csongrádban, kitanultam a női szabóságot, és közben rajzoltam. Két év után, már női szabóként felvételiztem Pestre, ezúttal a Képzőművészeti Főiskolára. Saját szakmával nem firtatták a családom, az pedig, hogy ipari tanulóként megnyertem egy kecskeméti kultúrversenyt (zongorával), pozitívumként szerepelt a káderlapomon. Átmentem a háromszoros felvételi rostán. A másodévet fejeztem be, amikor tartottak egy nagy átvilágítást. Állni kellett, mint a vádlottaknak, nagyon megalázó volt. A családom ismét fókuszba került: kirúgtak.

Hatalmas csalódás lehetett.

Jaj, annyira sírtam… Sopronba mentem anyám barátnőjéhez, ahol egy híres rajzműhelybe jártam, mellette fotó-retusőr és gyors- és gépírói képesítést szereztem. Közben édesanyám pályát váltott, mert bölcsészként „gyanús” volt. Már gyógypedagógusként kormányelismerésben részesült. Apámat is felmentették, rehabilitálták, én meg egyszer csak kaptam egy levelet, hogy folytathatom a főiskolát. Nem tudtam, mi minden volt mögötte, csak nagyon örültem. A férjemet a főiskolán ismertem meg, és mielőtt a pályám elindulhatott volna, született két gyerekünk. Sajnos nagyon rossz házasság lett a miénk, engem szakmailag is rettenetesen letört. A férjem azt mondta: két dudás nem fér meg egy csárdában. A lakás nagy részét le is zárta magának műteremnek. Ha valaki jött hozzánk, ő mutogatta a szobrait, és ha én mutattam volna, amit készítettem, rám szólt. Beletörődtem, hogy nem is kell nekem művészettel foglakoznom. Elvittek a teendők, az anyaság, a megélhetés, és mikor végre sok év után elváltunk, az is nagyon nehéz volt, mert egyedül maradtam a gyerekekkel. A Képzőn szerencsére felvettem annak idején a tanári szakot, így a rajz mellett taníthattam: művészettörténetet, ábrázoló geometriát és a műszaki rajz alapjait.

Pedagógus lett, ahogy a szülei kívánták. A tanítás pótolta az alkotást?

Nagyon szerettem tanítani: 16 évig naponta kijártam Budáról Rákospalotára, a Dózsa György Gimnáziumba, ahol én vittem a képzőművészeti tagozatot. Ott elfelejtettem minden bajom, ki tudtam teljesedni. Emberileg és szakmailag ragyogó kollégákkal dolgoztam, akiket a politika a külvárosba száműzött. Sokat tudtunk adni egymásnak a tagozatos tanítványaimmal – a mai napig látogatnak. Míg házas voltam, próbáltam elhinni a férjemnek, hogy nem is vagyok én olyan tehetséges, de belül valami nagyon mocorgott, hogy kijönne, bár nem tudtam, mi. A tagozatos alkotómunka kárpótolt, de mikor megérkezett a harmadik, kései gyerekünk, már nem tudtam kijárni Rákospalotára – egy közeli iskolában vállaltam munkát, ahol ismét kísértett a rosszkáder-múltam. Nagyon el voltam keseredve, de tartottam rajzszakkört (kicsiknek is), plusz a Tanítóképzőn dolgoztam esti tagozaton. Minden napot túl kellett élnem, nem gondoltam én alkotásra.

Hogyan került ki ebből a taposómalomból?

Ötvenöt évesen kezdtem az Óvónőképzőben tanítani iparművész-tanárok között, ami nagy fordulatot hozott. Megint szárnyalhattam. Itt indult az egész mézes dolog. Szerettem „renitenskedni”, új dolgokkal kísérletezni, hogy jobban motiváljam a lányokat. Együtt lélegeztem velük, örültem, ha ők örülnek. Gondoltam, mi lenne, ha a plasztikai gyakorlaton gyurma helyett mézes tésztából dolgoznánk – pont advent volt. Mindig magam készítettem a bemutatódarabokat, nem utánzásra, hanem inspirációnak. Addig még karácsonykor sem sütöttem mézeskalácsot, de olyan jól sikerültek a csapat mézestárgyai, hogy egyből ki is állítottuk őket. Jócskán túlnőtte a műfaj az iskolai kereteket. A művészettanártársaim figyeltek fel rá, hogy ez valami különleges dolog. Domanovszkyné Éva – aki textiles volt, de mellékfoglalkozásként az Angelika irodalmi kávéházban szervezett kiállításokat – azt mondta, annyira egyedi, amit én tudok, hogy az Angelika kerengőjében lévő huszonkét szögre készítsek huszonkét mézesplasztikai kompozíciót. Házi feladatként. A mézes tészta, a mézeskalácsillat nagyon illett a helyhez, az angyalfigurák meg a nevéhez. Nemigen hittem el, hogy nekem kiállításom lehet, mégis úgy elkapott a láz, hogy száznál is több mézestárgyat készítettem egy szuszra a konyhámban. Hatalmas tömeg jött össze a megnyitón, rengetegen gratuláltak már akkor, amikor még csak raktam fel a plasztikákat. Ezután meghívtak Prágába: a kiállítás egyből ment is Csehországba. Azóta több mint száz kiállításon szerepeltem, itthon és külföldön. Hollókőn hosszú évekig volt állandó tárlatom. Az első kiállításomon talált rám egy kiadó, náluk 1998-tól minden évben mézeskalendáriumom jelenik meg. Az idei címe Szívhez szóló lett, mert a versidézetek behívnak valamilyen hangzást is. Ebben az évben Arany János születésének kétszázadik évfordulójára még egy naptár mézeskerámiáit készítettem el: ez Arany esztendő címmel jelent meg. Arany-rajongó vagyok: „Nem a való hát: annak égi mássa” – ez az én művészi hitvallásom is. Hatalmas élmény volt Nagyszalontán ott lenni az Arany-plasztikáimmal az Arany-év megnyitóján.


Romlandó anyaggal dolgozik. Nem fájdalmas ez?

Hát, igen, ehhez tényleg nagy hit kell, hogy a romlandóba beletegye az ember a lelkét. Ezért is örülök annyira a tartósabb nyomtatványoknak, köztük a kiállításaimra készült óriásposztereknek. Szerencsére sok kiadványban szerepelek, például Benedek Elek meséit, Ady Kis, karácsonyi énekét illusztrálhattam a plasztikáimmal, de készült saját mesekönyvem is. Kiszámíthatatlan, melyik mézestárgy meddig él. A Liteában, a Várban már húsz éve ki van téve egy, és még mindig ép. De nemrég egy korpusz itthon leesett a falról, belül már mállott. Nem bírtam kidobni, olyan profánnak éreztem. Kitettem az erkélyre, hogy kitaláljam, mi legyen vele. Nagy szárnycsattogásra nézek ki: elvitték a galambok. Akkor megnyugodtam.

Mire alkalmas a mézesplasztika műfaja?

Realista ábrázolásra biztos nem: mások az arányok, nincs perspektíva. A gondolatiság a lényege. Az anyag korlátja is a kompozíciónak, de erőssége is: tömörítést kíván. Nagyon szeretem azt a fajta stilizáltságot, amilyen a gyerekrajzok formavilága, tudom hasznosítani a gyerekekkel szerzett tapasztalataimat. A mézes tészta mesék, kedves, vidám versek, bibliai jelenetek illusztrálására ideális. A gyerekkori emlékeim is visszaköszönnek a népi figurákban, jelenetekben. Mert bár értelmiségi család voltunk, láttam minden mezei munkát, kint játszottam a társaimmal a Tisza-parton. Az általam annyira szeretett angyalfigurákat pedig talán a csongrádi barokk templom meztelen angyalkái ihletik, akiknek kislányként babaruhát vittem, hogy ne fázzanak.

Hogyan dolgozik? Van napirendje?

Van bizony. Tizenöt éve írom, mit tervezek másnapra, és mit végeztem el. Nem töprenkedem, hogy jaj, ki kéne találni valamit, hanem este leülök ide, a fotelba, aztán bejön egy kép vagy idézet, ami elindít, munkál bennem. Nagyon szeretem ezt a csendet. Mások az esti gondolatok, mélyebbek, szubjektívebbek, mint a reggeliek, de máskor is beesnek a tudatomba képek, sorok, akár a buszra várva. Ha a gondolat már megvan, a tárgy magától megcsinálódik. Végül néha pont úgy nyeklik a tepsibe a tészta, hogy épp az a mozdulat jön ki, ami még kellett. Nem vagyok korán kelő. Fél tíz körül kezdek: gyújtok egy gyertyát, és a csöndben (nem szólhat zene sem) a kezem tudja, mit hogyan sodorjon, tekerjen. Ezt tésztául lehet csak fogalmazni. Minden anyagnak megvan a maga sajátossága, hogyan kell átszellemíteni; nem az anyag „nemessége” határozza meg valaminek a művészi értékét. Szinyei tömör vázlatait például sokszor jobban is szeretem, mint az olajképeit. Én egy lendületből dolgozom, az az igazi, ami kijön a kezem alól az érzés nyomán.

A terrakottaplasztikák is egy lendületből születnek?

Az agyagozást a maradandóság vágya indította el, óvónőképzős művészkollégák doppingoltak. Ezek is egy nekiülésre készülnek, de az agyag több időt, mívességet követel, amitől néha elveszti a kontaktust a közvetlen lelki eredetével. A mézes kidagad kicsit, ha kész, pufisodik, az agyag összemegy, jobban kijönnek a hibái. De semmit sem kezdek újra. Mindig az születik, ami akkor bennem van. A terrakottát is konyhai technológiával csinálom itthon – talán mert mindig a konyhában volt a helyem. Fakanálra húzom rá az agyagtömböt, az megtartja, úgy már lehet dolgozni. Néha éjjel is felkelek, mint régen a gyerekeimhez, mert ha szikkad, ki kell húzni a fakanalat. Olyan jó ebben a világban lenni. Szobrászgyakorlaton, emlékszem, nem kedveltem az agyagot, most meg úgy imádom markolászni!

Nyolcvanöt éves, és szenvedélyesen dolgozik. Ez nagyon ritka.

Sokszor látom, hogy valaki, akinek még lenne testi, szellemi kapacitása, nem tud mit kezdeni magával, fölkelni sincs kedve, vagy folyton takarít. Én az életidőmből már csak arra áldozok, ami fontos. A háziasszonyi pedantéria nekem sosem volt az, most pedig egyedül az érdekel, aminek nyoma marad. Németh László írja, hogy a művész igavonó barom is, mert a szárnyaló sas nem hagy nyomot. Igen. És ez így jó. Azután amikor mások örülnek a munkáimnak, az elmondhatatlan.

A családból viszi valaki tovább a vizuális tehetséget?

Eszter lányom a Kisképzőben tanít, és imádja. Elhivatott tanár. Textilesként végzett, de mindenhez ért. Amihez nyúl, abból születik valami. Balázs fiam kiváló fotós. Öt unokám van, Róza már nagylány, ő is nagyon tehetséges. Huszonöt éve készíti napi szinten a mézeskalácsot.

Sosem kel fel úgy, hogy „nekem ehhez ma nincs kedvem”?

Nem, soha. Néha lehúznak a családom gondjai, vagy most nagyon elszomorít, hogy heten haltak meg a közelmúltban, egykori barátok. Csak az alkotás segít. Túl vagyok egy infarktuson, egy súlyos bokaműtéten – láttad a lábáztatós, fáradt angyalkámat? – de mikor a háziorvosom kérdezi, azt felelem: köszönöm, jól vagyok. Hisz’ dolgozhatok! Évente kétszer alkotóházban töltök egy-egy hetet, akkor pihenek. De az is a munka része: a színek, illatok, motívumok beépülnek. Imádok itthon is lenni. Én most vagyok a legjobban. Szerb Antal írja az Utas és holdvilágban, hogy „minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora”. Nekem ez az. Csak nehéz, hogy most már úgy be van határolva az időm. Minden nap nagyon fontos.

Tari Márta képzőművész, tanár lakásába jó belépni. Mézeskalács, szegfűszeg, csillagánizs illata fogad, kínos rend helyett a szellem számára otthonos meleg, élő alkotói tér.