A gyerek

Az anyjának feltűnt, hogy máskor meg csak bámul maga elé, és ha nem tudja, hogy nézik, mosolyokat felejt az arcán. Többfélét. Néha azt a régi, kislányos mosolyt, amikor az orra is ráncba futott tőle, máskor meg szenvelgőt, ábrándosat, amilyet addig nem is tudott. Meg az is feltűnt még, hogy egyre késik esténként. Csak dumáltak a srácokkal a lépcsőházban, azt feleli. De már rohan is a szobájába, eldől az ágyán és a plafont nézi, vagy ki tudja, mit csinál. Enni meg nem eszik.

– Kamasz – mondta az apja.

– Na jó! – legyintett az anyja, de nem lett nyugodt.

Az meg az apának tűnt fel, hogy a gyerek gyakran jön haza kivörösödött szájjal, arccal. A régi csajozások jutottak eszébe a pincében, vagy a lépcsőházban a szemétfordulónál, ahol nem égett a villany. A késő estig tartó évődések, amikor a kiserkent borostája kidörzsölte a lányt. Na, akkor mintha gyomorszájon vágták volna. Ki lehet az a kis szemét, aki kidörzsöli a gyerek arcát?

– Szerintem ez csókolózik – mondta éjjel az apa az anyának, amikor már lefeküdtek.

– Nem hiszem – sóhajtott az anya –, hisz olyan kis lökött még.

– Tizenhét éves elmúlt – morogta az apa.

Az anya felült az ágyban. Ő tizenhat volt, amikor megismerte azt a fiút, az elsőt, és tizenhat és fél, amikor az övé lett. Titokban, rettegve. Csak egyetlenegyszer. Mert aztán a fiú elutazott, a nyár meg véget ért.

– Gondolod? – suttogta az anya, és a szája elé kapta a kezét.

– Ki tudja – töprengett az apa. – Én tizenhárom voltam.

Másnap már alig várták, hogy a gyerek hazajöjjön az angolóráról. Az asztal meg volt terítve, még krémes is volt, meg üdítő. A lány körbefuttatta gyanakvó szemét.

– Mit ünneplünk? – kérdezte, de le sem vette a fejéről a fülhallgatót.

A szülők előbb úgy tettek, mintha nem lenne semmi, miért, csak úgy nem lehet sütit enni, narancslevet inni, nevetgéltek, aztán az asztalhoz ültették a gyereket és semmitmondó témákat feszegettek. A gyerek szó nélkül evett. Aztán az anya nem bírta tovább.

– Kicsim, te szerelmes vagy? Jársz valakivel?

A gyerek fülig elvörösödött, aztán rávágta:

– Na és ha igen?

Az apa csak annyit mondott, nyugi, rendesen beszélj anyáddal, az anya meg felpattant, átölelte a lányát, és úgy csacsogta, hogy mennyire örül, és hogy miért nem hozza fel azt a fiút, úgy szeretnék megismerni.

Másnap a gyerek felhozta a fiút. Félszegen ácsorogtak a bejárati ajtóban, mindkettőn hátizsák, mindkettőn fülhallgató, a lány szemérmes-pirosan, áhítatos vigyorral az arcán, a fiú nyurgán, pattanásosan, rágózva.

– Ez a Zoli – mondta a gyerek. A Zoli bólintott egyet az apa felé, aztán az anya felé, majd, mint aki hazaért, ledobta a zsákját, lerúgta a bakancsát, és nyargalt a lány után a kisszobába. Az apa meg az anya csak nézett utánuk.

– Legalább megtudtuk, ki ez – morogta az apa, mikor már lefeküdtek.

– Kajla, mint egy kis kölyökkutya – nevetgélt az anya, és valami megmagyarázhatatlan büszkeség járta át a szívét. Meg szeretet. Meg szerelem.

 

Két hét múlva a gyerek megint csapkodva jött haza, hogy ezt ő nem bírja, és őt úgyse érti meg senki, és ő elmegy innen. Aztán kibökte, mit akar. Fogamzásgátlót akar, üvöltötte, mert neki az már hiányzik. Értsék meg, bőgte, ő már nem gyerek, és a Zoli se gyerek, és mindenki más már csinálja az osztályban, és hogy ő még nem, hát az tök ciki, és örüljenek a szülők, hogy ő ilyen őszinte, és nem ugrik fejest a bajba, hanem védekezni akar.

– Korai ez még – mondta éjjel az anya az apának, amikor már lefeküdtek.

– Na de mit tudunk csinálni? – morfondírozott az apa. – Inkább szedje, mint hogy úgy maradjon.

És a régi, elügyetlenkedett óvszerekre gondolt, meg a rémületre utána hetekig, hogy most lett baj vagy nem lett baj.

– Nemrég még Barbie-ért toporzékolt. Meg görkorcsolyáért – pityergett az anya. – Szívecskéket rajzolt a születésnapomra.

– Felnőnek – morogta az apa, és befordult, mintha már aludna.

Ekkor lassan kinyílt a hálószoba ajtó. Nagyon halkan, mintha nem is. Bezuhant az előszobalámpa fénye, és megállt az anyán meg az apán. A gyerek állt ott, toporogva. A pöttyös pizsamában. A kispárnával. Hogy bebújhatna-e egy kicsit közéjük. Tényleg csak egy kicsit, mert olyan rosszat álmodott.

 

Robert Burns:
Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa, uram:
férfi ágyában
engem a hideg rázna, uram:

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnék, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmúlt már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram;
hogy én egy ágyban önnel –
jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár,
idősebb leszek már, uram.

(Kormos István fordítása)

A gyerek egyre ingerültebb volt. Feleselt. Semmi nem volt elég jó neki. Ha rászóltak, ordenárén kiabált, ha még jobban rászóltak, véget nem érő zokogásban tört ki, végigcsorgott a szemfestéke az arcán. Azt üvöltötte, hogy ő úgyis elmegy innen, mert őt úgyse érti meg senki.