A szűrhető ellenség: az emlőrák

Mennyire tekinthető népbetegségnek Magyarországon az emlőrák?

A magyarországi megbetegedési adatok nagyjából megfelelnek a gazdagabb országokban, jóléti társadalmakban mérteknek, vagyis mindenképpen népbetegség. Ennek nagyon sok oka van, de elsősorban az egész nyugati társadalomra jellemző mozgásszegény életmódot, egészségtelen táplálkozást, dohányzást és alkoholfogyasztást említeném. Ezen a téren tehát egyértelműen a nyugathoz tartozunk, miközben például a méhnyakrák inkább jellemzően a szegényebb, alacsonyabban szituált betegekre jellemző.

Mit jelent mindez számokra lefordítva?

Magyarországon évente 5-6 ezer új beteget regisztrálnak, és évente kétezren halnak meg emlőrákban. A kilátások stádiumtól függnek, elsősorban attól, mikor fedezik fel a betegséget. Minél előbb megszületik a diagnózis, annál jobb kifutású a betegség, ehhez mérten sokkal jobb a gyógyulási arány. A négy stádiumot átfogó skálán előre haladva egyre magasabb a halálozási arány, és annál rövidebbek az életkilátások. Csak az emlőre lokalizált daganatok esetén az ötéves túlélés több mint 90 százalék, míg nyirokcsomó-áttét esetén 86 százalék. Ha távoli áttétről vagy negyedik stádiumú daganatról van szó, ez a mutató mindössze 28 százalékos.

Mivel lehet javítani az esélyeket a rendszeres szűrés mellett? Önvizsgálattal?

Egészséges nők esetében 45-65 éves kor között ajánlott a kétévenkénti mammográfia. Hozzáteszem: ez azokra áll, akiknél nem volt daganatos betegség a családban, mert ha igen, már 30 éves kortól érdemes elkezdeni a szűrést. Ugyanakkor a megbetegedések kevesebb mint 10 százaléka tekinthető genetikai eredetűnek. Számos országban próbálják kiterjeszteni a szűrést a 40-70 éves korosztályra, ugyanis az egyik csúcs épp 65 éves kor környékén vagy utána jelentkezik. Persze ennek a kérdésnek finanszírozási vetülete is van.

Mennyire tudatosak a magyar nők a mammográfia fontosságát illetően?

40-45 százalék megy csak szűrésre, miközben a kívánatos arány 70 százalék lenne. Utóbbi esetben hozná meg a várt eredményeket a vizsgálat. Ami az önvizsgálatot illeti: ez önmagában biztosan nem elegendő, bár persze ajánlott a kétévente végzett mammográfia mellett. A szűrés lényege alapvetően nem az, hogy még alaposabban megvizsgáljuk, ha valaki kitapintott valamit, hanem hogy tünetmentes, panaszmentes embereknél mérjük fel, nem áll-e fent olyan rákmegelőző állapot vagy korai stádiumú daganat, amely sehogy máshogy nem mutatható ki.

Mi történik, amennyiben a szűrés ilyen eredménnyel végződik?

Először is visszahívják a beteget kiegészítő felvételekre és/vagy szövettani mintavételre, amely elárulja, hogy rossz- vagy jóindulatú-e a daganat, vagyis kiderül, mit kell kezdeni vele. Ha korai stádiumban járunk kicsi daganattal, nyirokcsomó-áttét nélkül, mindig a műtét merül fel elsőként.

Amitől rengetegen félnek, hiszen a köztudatban még mindig a mell elvesztése él.

Ez valóban így van, pedig a technikák rengeteget fejlődtek az utóbbi évtizedekben. Vagyis ma már elsősorban az emlőt megőrző műtéteket végeznek. Miközben régen valóban szinte rutinszerűen eltávolíttatták az érintett emlőt, manapság már csak azt a részt érinti a beavatkozás, ahol a daganat elhelyezkedik: az érintett részt a mellből, és a hónaljból is csak az úgynevezett őrszem-nyirokcsomókat. Viszonylag ritka a centrális elhelyezkedésű elváltozás, amikor nincs erre mód. Amennyiben az egész mell eltávolítására kerül sor, bizonyos esetekben van rá lehetőség, hogy megőrizzék a bőrt, az emlőbimbót, és egy plasztikai műtéttel egyből helyre is állítsák az emlő állományát. Fiatal nőknél ezt már a daganateltávolító műtét során is elvégzik, vagyis egy ülésből megoldható a kérdés. Tehát ha valakinél kiszűrik a daganatot, ne egyből arra gondoljon, hogy eltávolítják a mellét! A mai módszerek mellett nem ez a cél, nem a radikális műtétek irányába haladunk.

Ön szerint mivel lehetne erősíteni a hajlandóságot, hogy járjanak szűrővizsgálatokra a veszélyeztetett korosztályba tartozók?

Mint említettem, eleve kevesen mennek szűrésre, mert egyszerűen félnek attól a szótól, hogy rák. Ugyanilyen visszatérő érv, hogy „fáj a mammográfia” – miközben a vizsgálat kicsit valóban kellemetlen, de azért mégsem olyan nagyon fájdalmas. Másfelől úgy tapasztalom: nem biztos, hogy a többség ismeri a pontos következményeket. Sokan nem is magától a diagnózistól vagy a műtéttől, hanem az utókezeléstől, tehát a kemoterápiától, sugárkezeléstől félnek.

Utóbbiakra mennyire van szükség általában?

Ez mindig a szövettani eredményektől függ. Ilyenkor mindig figyelembe kell venni a daganat malignitási fokát, ez alapján lehet dönteni a kezelésről. Műtét előtt nagy kiterjedésű daganatoknál szóba jöhet a primer szisztémás kemoterápia vagy endokrin terápia. Műtét után, adjuváns terápiaként kemoterápia és/vagy sugárterápia, és/vagy endokrin terápia jöhet szóba. A cél ilyenkor az, hogy meggátoljuk a daganat kiújulását. Negyedik stádiumú daganatoknál már áttétek képződnek a szervezetben, a csontokban, a tüdőben, a májban. Ilyenkor ma már az a cél, hogy a beteg a megfelelő kezeléssel, a lehető legjobb életszínvonalon élhessen: tehát ha már esetleg meggyógyítani nem lehet, ne is romoljon a helyzet. Ma már évekig élhetnek a betegek akár áttétekkel is a megfelelő kezeléssel a megfelelő életszínvonalon.

És milyen életminőségre lehet ilyenkor számítani?

Régen kis túlzással csak a kemoterápiát alkalmazták, amely több és más jellegű mellékhatással járt. Ma már olyan, szájon át szedhető gyógyszerek léteznek, ahol a progressziómentes túlélés akár két-három év is lehet, és csupán nagyon kicsi mellékhatásokkal kell együtt léteznie a betegnek. Ráadásul többféle terápia is létezik: ha az egyik nem válik be, és romlik az állapota, létezik második és harmadik lépés is. Vagyis akár öt-tíz évig is kihúzható egy áttétes beteg élete, miközben ezek az emberek azelőtt fél év alatt meghaltak. Tehát az orvostudomány szerencsére nagyon sokat fejlődött ebből a szempontból. Elérhetők genetikai vizsgálatok is, amelyek alapján célzott kezelésben részesülhetnek a betegek.

Mi a teendő gyógyulás után?

Ha meggyógyul valaki, nagy hangsúlyt kell helyezni a mozgásra, mert a daganat sajnos jelentős százalékban kiújulhat. A rendszeres mozgással 30-40 százalékkal csökkenthető a daganat kiújulásának esélye. Emellett pedig azt emelném ki, amit mindenhol hirdetnek: hogy a daganatok 30 százaléka megelőzhető lenne egészséges életmód mellett. Ne dohányozzunk, csak mértékkel fogyasszunk alkoholt, sportoljunk, meditáljunk, csökkentsük a stresszt, álljunk át a zöldségben és gyümölcsben gazdag mediterrán étrendre, együnk inkább többször kevesebbet. A testsúly szerepét például nem lehet eléggé hangsúlyozni a daganatos megbetegedések, így az emlőrák kialakulásában. Hogy csak egy példát mondjak: az elhízott emberek ösztrogén-szintje jellemzően magasabb, így körükben magasabb az úgynevezett receptorpozitív betegségek aránya. Persze nagyon fontos a rendszeres onkológiai kontroll, és az éves mammográfia tíz éven át.

Úgy tudom, férfiaknál is létezik emlőrák.

Valóban létezik, bár ritka. Amennyiben tehát valaki férfiként csomót érez a mellbimbójában, mindenképpen forduljon orvoshoz, bár az esetek többségében csak jóindulatú hormonális megnagyobbodásról van szó. A daganatok ugyanakkor sajnos rosszabb prognózisúak, mint a nőknél. Ennek – amellett, hogy a férfiak kevésbé veszik észre az elváltozásokat – alighanem hormonális háttere van.