A nyári forma télen készül. Vagy tavasszal. Vagy mégsem?

Eddig annyi volt a sporthoz a viszonyom, hogy a jakuzziból stíröltem a cuki vízipólós srácokat, úgyhogy ideje volt változtatni. Vettem egy hetibérletet egy személyi edzőhöz, mert az egyedül mozgás már annyira 2020. Állati tudományos a csaj: elküldött teljes kivizsgálásra, mielőtt belecsapunk a lecsóba. A lecsóról persze eszembe jutott, hogy gyorsan befalok reggel egy lábosnyit, kicsit kitunkolva kenyérrel, mert orvoshoz nem megy az ember üres gyomorral, ki tudja, mennyit kell várni.

Persze olyan korai időpontot kaptam egy puccos magánklinikára, amikor én még bulikázásból szoktam hazafelé tartani, ezért ittam egy kávét is a szokásos kilenc cukorral. De nem kevertem fel, hátha mérnek vércukorszintet is. Na! A helyről nem is írok: képzeld, a másodikon van a rendelő, és baromi magasak az emeletek. Még szerencse, hogy az elsőn volt büfé, hogy ne éhezzen a kedves páciens. Pár sonkatekercs, aztán mentem is tovább a lifttel.

Csorgott az arcomról a veríték, amikor behívtak a rendelőbe. Annyi vizsgálatom volt, teljesen összezavarodtam. Bementem egy szobába, ott állt két fehér ruhás pasi. Levetkőztem anyaszült meztelenre. Mondták, hogy keressek orvost, mert ők csak a festők. A koleszterinszintemet is a radiátorszerelők mérték colstokkal. Végül jött a doki, mondta, hogy terheléses vizsgálat. Erre én, hogy ácsi, most jöttem fel a másodikra. De nem volt kegyelem, szobabicikliznem kellett. Mire felültem a nyeregbe, már riasztott az EKG, és berontottak a mentősök a defibrillátorral. Kérdezték a dokit, hogy kisüssenek-e, mondtam, hogy inkább két szelet tarját süssenek ki, ha már itt vannak. Tekertem a pedált mint egy doppingoló Tour de France versenyző, de már 10-es sebességnél úgy dobogott a szívem, hogy hoztak egy másik monitort is, mert egyre nem fért fel a pulzusgörbém.

A vizsgálati eredményeimet odaadtam Gildának, az edzőmnek. Hosszas hümmögés után kirakta a faliújságra az „elrettentő példa” felirat alá. Neki is kezdtünk egyből az edzésnek, hogy átmozgassuk az izmaimat. Nekem ilyet még senki sem mondott, hogy „izmaimat”. Elküldött, hogy hozzam ide guggoláshoz a 15-ös tárcsát. Kerestem a súlyt a dobogón, de kiderült, hogy amit dobogónak néztem, az maga a súly. Rögtön megértette a csaj, hogy kisebb terhelésekkel kell kezdenünk. Nem mondom, hogy elrepült az óra. Az életemért küzdöttem már öt perce, amikor boldogan felkiáltott, hogy a negyede már megvan. Lényeg, hogy fitten mentem haza. Estére az izomláztól fel sem bírtam emelni a karomat. A pizzafutárnak dupla borravalót adtam, hogy etessen is meg.

A második alkalommal futottunk, hogy legyen állóképességem. Gilda egy tábla csokival rohant előttem, az volt a motiváció. Szerinte sétált. Én teljes erőmből futottam, amíg csak bírtam, de a második kör felénél tarkón dobtam a cipőmmel, letepertem, és megettem a csokit. A szemembe csorgó verejtéktől sajnos nem láttam, hol ér véget a csokoládé és hol kezdődnek Gilda szolibarna ujjai. Szerencsére a sürgősségin visszavarrták mindkettőt. Flamencogitáros nem lesz belőle, de a húzódzkodásban nem zavarja majd, ha leveszik a kötést. Ha szerda, akkor tenisz. Mindig érdekelt, hogy miért nyögnek a női teniszezők úgy mint a pornósok. Én már az öltözőben nyögtem, amikor a cicanadrágba passzíroztam magam. Rettenetesen megbüntetett Gilda, ha nem tudtam visszaadni a szerváját: le kellett hajolnom a labdákért. Az én derekammal. Úgy beállt, hogy az esti vörösboromat négykézláb lefetyeltem ki a kutya táljából.

Másnaposan, fájó derékkal mentem edzésre. Gilda megszánt, és egy könnyű jógával láttunk neki a nyújtásnak. Az eleje egész jól ment, néha bele is szunyókáltam, de aztán jöttek a bonyolultabb gyakorlatok. A szuptakúrmászana gyakorlása közben sajnos a hajgumim beleakadt a lábujjgyűrűmbe. Fél órát néztem a saját fenekem és vártam, hogy Gilda szétbogozza a hajam és a lábam. Nem ment neki könnyen, mert a visszatartott röhögéstől remegett a keze. Végül sajnos ki kellett vágni egy tincset. Bánatomban sapkában megettem egy doboz fagyit, és megnéztem a Kövéren szép az élet című spanyol művészfilmet.

Úgy vártam az utolsó edzést mint a messiást. Gilda sokat filózott, mit mozogjunk. Ha tél lenne, síelésre szavazott volna, mert ott a gravitáció dolgozik helyettem, és így vagy úgy, de lejutok a hegyről. Végül kitalálta: lovaglás. Sosem felejtem el szegény ló tekintetét. Rémülettől párás szemmel figyelte, ahogy egy emelvényről hárman a nyeregbe tuszkolnak. És akkor megtörtént a csoda. Megtaláltam a sportomat. Csak ültem Csillag tetején, amíg az remegő térdekkel körbe-körbe mászkált. Nem estem le, pedig Gilda tízezerben fogadott a lovásszal, hogy öt percen belül a homokban landolok. Kapaszkodtam kézzel-lábbal, és életemben először örültem, hogy méretes hátsóm tompítja a zötykölődést. Úgy döntöttem, mostantól lovagolni fogok. Reszkessetek csini lovász pasik, csikósok, zsokék, jövök! Szegény Csillag szomorú volt, amikor elettem előle a répát meg a kockacukrot, de egy óra sport után szükségem van az energiára.