A közönség nélkül minden érvénytelen

Amikor megérkeztél, említetted, hogy ma a Lear királlyal keltél, és annak ellenére, hogy már rengetegszer játszottad, szorongsz az esti előadástól...

Az igazság az, hogy eredendően szorongó alkat vagyok, de Ady Endrét idézve „finom remegések az erőm” – játék közben a szorongásaimat kell legyőznöm, elszakadva mindentől, hiszen amikor az ember színészként van jelen a színpadon, akkor valójában még sincs ott. Akárcsak a közönség. Vagyis mindkettőnek, a közönségnek és a színésznek is megvan az a képessége, hogy átlépjen egy határon. Mi, emberek, ilyen határátlépő természetűek vagyunk, és meg tudunk együtt érkezni egy történetbe, amelynek mindannyian a szereplői vagyunk. Lehetek a darab hőse vagy antihőse, a közönség az alkotótársam, az ő pozitív vagy negatív indulatai, fölcsattanó nevetése vagy éppen halálos néma csöndje az a hihetetlen erő, amely jelenetről-jelenetre továbblendíti a történetet. Társak vagyunk. Ezt bizonyítja ez az elmúlt, most már lassan bő két esztendő – kiderült, hogy a hivatásom értelmét csak együtt tudjuk megadni. A közönség nélkül minden érvénytelen. Lehet készülni, tanulni, olvasni, rendet teremteni belül, de tulajdonképpen minden, ami eleven és fontos, az csak közösségi szinten érvényes.
Ez egy rendkívül nagy tanulság volt, kijózanító, ahogy az is, hogy nem szabad elveszni, depresszióba esni a nehézségek okán. Ezért is nagyon aktuális a Lear király, amelyet Shakespeare egy nagy pestisjárvány idején írt: szinte nyoma sincs benne a hétköznapi problémáknak, mert valahogy az ő költő zsenije és világot átlátni tudó drámaírói fantáziája kozmikus léptékűvé emel mindent. Megmutatja azt, hogy a teremtett világnak mi csak icipici részei vagyunk.
Vagyis van egy magasabb rendű, hatalmas törvény, amelyet az ember, aki olykor magabiztosan azt gondolja, hogy mindenek ura, mégiscsak kénytelen tudomásul venni. A modernitásból fakadó gyanútlanság csapdájában vergődünk. És amikor egyre erőteljesebben halljuk, hogy a természetet óvnunk kell, és újra kell gondolni a környezethez való viszonyunkat, hogy elpusztul az erdő, kipusztulnak az állatok, elsivatagosodik a világ, akkor fel kell ismernünk, hogy ennek a világnak mi, emberek is részei vagyunk, vagyis ugyanúgy roncsolódunk, mint a levegő, az őserdők, a vizek. Ezért nemcsak az lenne a feladatunk, hogy az ökoszisztémát megmentsük, hanem az emberi viszonyainkat is regenerálnunk kellene.

A Vígszínház egyik vezető művésze vagy, ahol havonta 8-10 produkcióban fontos szerepet játszol, többek között a Sirály, Az öreg hölgy látogatása, a Szerelmek városa, az Anna Karenina vagy a Hallgatni akartam című produkciókban, vendégként Lear királyt játszol a budapesti Katona József Színházban, vagy egy kortárs francia darabban Winston Churchill lehetsz a Rózsavölgyi Szalonban. Azt gondolom, ehhez elképesztő szellemi és testi fittség kell. Mi a trükköd, a titkos technikád? Vagy egyszerűen csak ilyennek születtél?

Az ember a személyes tapasztalatán és a motivációin keresztül éli meg a mindennapjait. Nagyon fontos, hogy motivált vagy-e abban, hogy felkelj, hogy legyen értelme, rövid vagy hosszú távú célja az életednek. 1973-ban főiskolai hallgatóként kezdtem a Vígszínházban a pályámat, és végig azon dolgoztam, hogy egyre több mindent tudjak meg magamról – biológiailag, idegrendszerileg, lélektanilag, szellemileg. Megismertem a hiányosságaimat, a korlátaimat, a sebezhetőségemet, de ennek ellenére, mivel esténként újra meg újra színpadra kellett lépnem, délelőttönként pedig próbálnom, állandóan azt kutattam, hogy hogyan tudom elérni legoptimálisabban azt, hogy az összes szellemi, tehetségbeli, tapasztalatbeli, idegrendszeri, lelki adottságomat úgy tudjam összpontosítani, hogy a legtökéletesebben jelenjen meg az a karakter, akit meg kell formálnom. Azt is megfogadtam, hogy miattam nem maradhat el előadás. Csak egyszer fordult elő, hogy nem tudtam színpadra állni, mert előadás közben beletérdeltem egy szögbe, amit csak utólag vettem észre. Vérmérgezést kaptam, de adtak egy tetanuszt, úgyhogy nem volt semmi további komplikáció.
Ezt csak azért mesélem, mert mindig kerestem azt, hogy hogy tudok egészséges maradni. A mozgás nagyon fontos. Bár az idő velem is halad, de mindig meg lehet találni a lehetőségét annak, hogy a fittség, az átmozgatottság, a fizikai rugalmasság megmaradjon. Az étkezés is alapvetően meghatározza a létezésünket, azt is be kell vallanom... de nehogy félreértsék, amit most mondani fogok, ez nem valamiféle nagyképű tanácsadás, csak a személyes tapasztalatomat szeretném megosztani...
Szóval huszonegy éve vegetáriánus vagyok, és azóta nem ittam egyetlen korty alkoholt sem. De imádom az életet, kerékpározom, amikor a jó idő engedi, kirándulok, úszom, és vannak otthon kis sporteszközeim, amikkel megcsinálom a magam dolgait. Nekem ez bevált. De persze mindenki másképpen működik.
Van egy másik nagy titkom, ami szerintem nagyon sokat segít abban, hogy szellemileg fitt maradjak. 1987 óta tanítok színművészhallgatókat, és hidd el, mentálisan, szellemileg nincs annál gyógyítóbb, csodálatosabb tevékenység, mint hogy fiatalokkal töltöd az időt. Együtt gondolkodtok, dolgoztok, mindig az ő adott problémáikra kell megoldást találni. Az egymást követő fiatal generációktól én is rengeteget tanulok. Partnerek vagyunk. Ez egy elementáris hatás, oda-vissza. Rajongója vagyok a mai fiataloknak, optimizmussal és bizalommal töltenek el, olyan tehetség és művészi potenciál van bennük, hogy biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő két évtized hatalmas változást hoz majd a színházi életben nekik köszönhetően.

Akartam mutatni egy fotót, a Reddit nevű amerikai közösségi oldalon találtam, pár hónapja rakta fel valaki egy kommenttel, ami nyers fordításban valami olyasmit jelent, hogy „ritka, hogy egy színésznek ugyanolyan hihetetlen kisugárzása legyen, mint a történelmi alaknak, akit megformál.” A kép téged ábrázol, Lisztként.

Ez a tévésorozat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült. Nagy szerencsém volt, főiskolás koromban forgattam egy tévéjátékot, a Magyar Elektrát, Vámos László tanár úr rendezte. A címszerepet Hámori Ildikó játszotta, én pedig a testvérét, Orestest. Ildikó akkor már Szinetár Miklós felesége volt, aki látta a filmet, és azt mondta, hogy ez a fiú engem érdekel. És azt képzeld el, hogy miután 1975-ben végeztem a főiskolán – akkor szerződtetett Várkonyi Zoltán a Vígszínházhoz –, egyszer csak felhív Szinetár Miklós, hogy ő 1976 nyarán Szegeden, a szabadtéri színpadon rendezi Az ember tragédiáját, és szeretné, ha én játszanám Ádámot. Egy éve voltam diplomás színészként a pályán... Évát a lenyűgöző szépségű Bánsági Ildikó játszotta, és egy fantasztikus fiatal tehetség, Lukács Sándor volt Lucifer. Na, azt képzeld el, hogy ezt mi így, hárman! Szegeden ilyen addig nem volt, mindig érett, nagynevű, hatalmas színészek játszhattak ott, de Miklós bevállalta azt a kockázatot, hogy három pályája elején lévő gyereket vonultasson fel sok ezer ember előtt. Így indult a kapcsolatunk.
Aztán ’78-ban vagy ’79-ben meglátott a televízió Szabadság téri épülete előtt, a lépcső tetején – épp kiléptem az ajtón, Miklós pedig akkor állt meg a kocsijával a lépcső aljában. Kiszállt és rám kiáltott: Géza, állj meg! Kezdd el növeszteni a hajad, mert te leszel Liszt Ferenc!
És egyszer csak megkaptam a tizenhat részből álló forgatókönyvet, és elkezdődött egy majdnem két évig tartó munkafolyamat, egy magyar-francia-olasz-nyugat-német koprodukció. Minden jelenet eredeti helyszínen forgott, ott, ahol Liszt Ferenc a valóságban is megfordult. Tehát megadatott nekem, hogy amellett, hogy eljátszhattam egy ilyen korszakos, XIX. századi művészt, bejártam Európa összes jelentős kulturális helyszínét. Voltam Rómában, Párizsban, Weimarban, meglátogattam a Monarchia nagy részét, de a mai Szentpétervár melletti nagy cári palotákban is forgattunk, még trojkában is ültem, a lovak egy szán elé voltak fogva. Hatalmas hó volt, Liszt Ferenc ott ült, lobogott a haja a szélben, és a hatalmas fehér orosz tájban vágtatott a trojka – ez benne is van a filmben.

A zongorázást hogy oldottátok meg?

Egy zongoratanárnő volt mellém beosztva, az adott jelenetekben szereplő tételeket begyakoroltuk, persze csak úgy, hogy messziről valódinak tűnjön. Míg mások esténként várost néztek, mi ültünk a szállodai szobában egy néma zongorával és egy magnóval, tanultuk a zenei mű dinamikáját, hogy mikor magas hangrendű, mikor mély, hogy mikor van az, hogy átnyúl a bal kéz a jobb felett, satöbbi. Megtanultam a darabok struktúráját. Aztán az ingó-bingó fejemmel és röpködő hajammal elzongoráztam. Egy idő után valahogy ráállt az agyam, amikor pedig közelről mutatták Liszt kezét, akkor a gyerekkori jelenetekben a ma már nagyszerű karmester, Bolba Tamás volt a dublőr, fiatal Lisztként pedig Hegedűs Endre zongoraművész játszott helyettem. Többnyire Horovitz felvételek után zongoráztunk.
Liszt a korának egyik legnagyobb humanista szelleme is volt, mindent elolvasott, ami útjába került, minden intellektuális értéket próbált egyből fölszívni, és ezzel valahogy én is így voltam, mindent tanulmányoztam, még zeneelméleti értekezéseket is. Azt gondolom, hogy a legteljesebben meg kell ismernünk egy karakter személyiségét ahhoz, hogy hitelesen meg tudjuk formálni. Például fontos adalék volt, amikor megtudtam, hogy Liszt milyen önzetlen volt: több jótékonysági koncertet tartott, mint olyat, amiért fizettek neki. Hihetetlen emberi empátiával bírt, mindenkin segíteni akart: az árvizek és tűzvészek áldozatain, forradalmak hősein, sebesülteken... És persze iskolateremtő lett. 1875-ben ő alapította Budapesten a Zeneakadémiát.

A korszak férfisztárja voltál, a fényképed ott volt szinte minden lányszoba falán. Nehéz volt ezt megélni, vagy inkább inspirált ez a népszerűség?

Talán furcsán hangzik, de nem foglalkoztam vele. Esküszöm, hogy egy percig sem. Valahogy mindig volt fontosabb dolgom. Meg aztán... ez olyan illékony dolog. Vannak divatpillanatok, korszakok, amikor valaki valamiért téma lesz, de ez nem maradandó. Engem pedig mindig a maradandó érdekelt. És ezt valahogy a nagy színészek tudták és tudják. A mai napig felkavar, ha látom őket színpadon vagy filmen. Azok tudnak igazán nagyok maradni, akik nem ragadnak bele valami divatpillanatba, hanem megőrzik az önazonosságukat. Valami olyan erőnek, sugárzásnak a hordozói ők, ami érintetlen marad, akkor is, ha épp nem életük nagy szerepét játsszák.

Neked volt példaképed vagy mestered, aki meghatározta a pályádat?

Nagyon szerettem moziba járni gyerekkorom Ibrányában. Ráadásul a mozi a nagyapámé volt, ő építette a két háború között. Amikor aztán államosították, megengedték neki, hogy ő maradjon a mozigépész. Ezért minden filmet láthattam, ugyan sokszor csak a gépházból, de felállhattam egy kis székre a vetítő mellett. Itt még éreztem a gép lámpájának a melegét is…
Emlékszem, hogy elementáris erővel hatott rám Jean Gabin, a nagy francia színész, akit először A nyomorultak című színes, francia, nagy, romantikus, kosztümös filmben láttam, Jean Valjean szerepében. Az biztos, hogy az első nagyon nagy érintést itt kaptam meg, Básti Lajos szinkronhangján közvetítve. Mert hát Gabin egy kicsit olyan volt, mint az apukám, az ő erejét és emberi minőségét láttam meg benne.

Neki volt köze a művészetekhez?

Szüleim pedagógusok voltak, apám magyar-­történelem szakos tanár, nagy műveltségű, csodálatos ember, aki ráadásul szépen hegedült. A benne rejlő képességek nyilván sok mindenre predesztinálták volna, de ő egy nagyon elhivatott, a szó igazi nemes értelmében vett néptanító volt, és nem akart elmozdulni, pedig csalogatták sokszor. Több mint ötven éven át tanította a felnövekvő gyerekeket. Ő alapította az ibrányi gimnáziumot is, még az 1960-as évek elején.

Visszatérve a mesterekre...

A nagyapám mozijában minden filmet láttam, például felejthetetlen volt Darvas Iván a Gázolás című fekete-fehér filmben Ferrari Violettával. Egy hihetetlen, áttetsző, arisztokratikus, fantasztikus jelenség, sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Vígszínház színpadán találkozhatunk, sőt az emlegetett Liszt Ferenc-filmben ő játszotta a sorozat felétől a korosodó zeneszerzőt, így Liszt Ferenc fiaként, mint Liszt Dániel, az ő karjaiban haltam meg a történet egy pontján. Nagyon-nagyon szerettem őt. Vagy Mensáros Laci bácsit, aki valamiért nagyon kedvelt engem, pályám elején neki is partnere lehettem egy tévéfilmben. Akkor azt mondta, hogy a nemzedékem egyik kimagasló tehetsége vagyok és nagyon egyedi. Aztán hozzátette: „Egyre azért megkérlek, kisfiam. Ne a Latinovitsot meg a Darvast utánozd, hanem engem!” Ezt nagy iróniával mondta persze, de hát látta, hogy kik hatottak rám. Latinovits Zoltánnal sajnos nem játszhattam, de megadatott egy színpadon játszanom Gábor Miklóssal, aki szintén nagy hatással volt rám. Rengeteg kollégát felsorolhatnék... És ha jobban belegondolok, akkor úgy vagyok vele, hogy csupa tartozásom van az elmúlt nemzedékek felé... meg mindenki felé.

Fotók: Falus Kriszta