... tovább, tovább, tovább!

A legnagyobb fiamra nagyon büszke vagyok, hiszen az elmúlt évben végre a tanári kar is belátta, hogy egy kivételesen rendes srác tanult náluk nyolc éven át. Én ezt persze eddig is tudtam, de néha tényleg nehéz volt megmagyarázni a történéseket a pedagógusoknak, akik naponta teszik ki a lelküket osztályonként 35 gyereknek. …Ádámmal pedig elég gyakran történt „valami”. Néha ledőlt egy cserép virág a zongoráról, egyszer pedig betört egy ablak, aztán találtak egy sört az öltözőszekrényben. Ez utóbbit tisztázatlan körülmények között, máig sem lehet tudni, kié volt, de hál’isten bontatlanul került elő. Szerencsére, a tanulmányi eredmények eddig rendben vannak, de be kell látnom, hogy a nagyfiam körül zajlik az élet. Kamasznak lenni persze nagyon nehéz, mert jön minden, ami még nem volt, ráadásul minden nagyon csábító de egyben kiszámíthatatlan is. Egyszerre imádtam és utáltam a kamaszkort, mert ha valami jó dolog történt velünk, az a világ legjobb napja volt, de ha valaki megbántott, az rögtön a „legszenyóbb” ember volt. Amikor zenekart alapítottunk, egyből a világhírt terveztük, és kitakarítottuk a társasház pincéjét, ahol éltünk, és ugyan a bokánkat agyoncsípték a bolhák, de lett egy saját próbahelyünk.

Most rajta látom mindezt a lelkesedést és elszántságot a zene és a csapat iránt, ami jó érzés nekem, mert közben a tanulmányok is rendben vannak. Idén beköszöntött az első szerelem is, de erről nem beszélhetek, mert magánügy, és bevallom, nem vagyok beavatva semmibe, mivel mindent a nővérével beszél meg.

Túléltük a nyolc évet mindannyian. Az „ofő”, a tantestület, fent említett fiam édesanyja, az iskola épülete, és hát én is.