Szimpatika cikkek program-témában

Barátunk vidékre költözött, felújított egy régi parasztházat, és meghívott minket családostul egy pár napra, hogy kiránduljunk, bográcsozzunk, jó levegőt szívjunk. A gyerekek teljesen bezsongva várták a falusi kalandot, Apa a négy fiúval korán reggel vonatra szállt – négyéves Dávidkámnak már ez egy élmény volt –, mi a csajokkal még begyűjtöttünk néhány matracot és hálózsákot a rokonoktól, és miután teleraktuk az autót hat gyerek és két felnőtt cuccaival, utazóággyal és babakocsival, hangszerekkel, kismotorral, nekünk is sikerült elindulni.

Végre itt a tanév vége! El kell mondanom, hogy egy család élete az iskolakezdéssel válik borzalmassá. Minden reggel indul a versenyfutás az idővel. Bármilyen korán kelünk, mindig becsúszhat valami porszem a gépezetbe. Pl.: Bence nem hajlandó felvenni a másik pulcsiját, mert anya kimosta a kedvencét, vagy Dávid a kint tomboló 30 fok ellenére is az új gumicsizmában szeretne óvodába menni...

Négy napig kettesben! Ráadásul Párizsban! Igazából csak az utazásunk napján fogtam fel, hogy ez tényleg megtörténik velünk, amikor az összes gyereknek össze volt pakolva a táskája, Édesanyámmal mindent háromszor átbeszéltem, gyerekorvos számát, a személyre szóló napirendeket leírtam, és elkezdtem a saját (kétszemélyes!) bőröndünket becsomagolni.

Nálunk április–május hónapokban valóságos fesztiválhangulat van a családban. Jó, nem egy szokványos méretű rokonságról beszélünk, viszont nálunk is meg kell ülni a jeles napokat, nem lehet azokon átsiklani, még akkor sem, ha akár mindennapra is esik egy szülinap. Mindenkinek jár a tisztelet, hogy egy évben egyszer megünnepelje a család.

Igen, a nagycsaládnak vannak árnyoldalai is. Nejem nagyon finoman fogalmazott egy átlagos hétvégi indulás leírásánál, hiszen nálunk ez alaphangon másfél óráig tart. És akkor senki nem hisztizett, mindenkinek jó volt elsőre, amit kikészített, nem szakadt el egy cipőfűző sem, és a reggelinél sem ömlött ki semmi.

Drága férjem ígéretéhez híven mostantól az „igazat, csakis az igazat”.Tekintsük át akkor a családi felállást: Apa, Anya és hat gyerek, Bori 14, Ádám 12, Gergő 10, Bence 9, Dávid 4 éves, és a legkisebb, Réka 15 hónapos.

Réka immár 14 hónapos és gyönyörű. Én, mint minden lányos apa, odáig vagyok érte, meg vissza. Selymes kezecskék, egy kicsi toka, hurkás boka meg combi, és ahogy tipeg, ja, és a szemei... Akinek már volt lánya, az tudja, miről beszélek, akinek meg mindez „nyálas”, attól elnézést kérek!

Eddig úgy gondoltam, nem kell mindent kiírni magamból – magunkról, az elmúlt két év bizonyos történetei ezért nem kerültek ennek a magazinnak a hasábjaira. Csakhogy drága férjem több mint egy éve újra szerelmes! Ez a szerelem mindent betölt, mindent áthat, nem tud nem írni róla, ezért megosztjuk a kedves olvasókkal az eddig féltve őrzött titkunkat

Szóval, felvételizik a mi nyolcadikosunk is, több ezer másik diákkal együtt. Nem fér a fejembe, miért kell ekkora „őrületet” csapni e körül, stresszelni a diákokat már hetedik osztályban, hogy: na, most aztán kössétek fel az alsóneműt! Minden osztályzat számít.

Lehet, hogy későn, de megnéztem, milyen tankönyvekből tanulnak gyermekeim. Matematika, irodalom, kémia, természetismeret... folytathatnám a sort. Megvan minden, ami a „mi időnkben”, csak színesebb, szagosabb, szebb a nyomtatása. A hon- és népismeret tantárgynál elakadtam.