Szimpatika cikkek Az úgy volt...-témában

Pont harminc éve annak, hogy április négyről nem szól az ének. Persze gyerekfejjel minden ünnep ünnep, de az április négy egészen különlegesnek számított. A mi sulinkban ugyanis az volt a szokás, hogy ilyenkor átmentünk ünnepelni az iskola épületével szemben elterülő objektumba, a „katonákhoz”. A katonákhoz egyébként is jártunk, mivel a kis erdőszéli iskolánknak nem volt tornaterme.

Amikor a fiaim még kicsik voltak, és reggelente autóval vittem őket oviba-suliba, volt egy erre a célra összeállított CD-nk. Ezen a legtávolabbról sem gyerekeknek szóló zenék voltak, a lemez a progresszív rock, sőt a punk nagyjainak dalaiból állt. Nem mintha a gyerekeim nem hallgattak volna otthon Kalákát és Halász Juditot, de a reggeli menet tartalmazott egy meglepetés faktort, mert a bordó szedánunk hol tűzoltóautóvá, hol X szárnyú vadászgéppé változott, és ilyen komoly bevetéshez más fajta zene illett.

Én azt hittem, hogy ennek már vége. Hogy ez a korszak már nincs. Nekem az, hogy az emberek új életet kezdenek január elsején, olyan mint egy Ludas Matyi karikatúra. És most kiderült, hogy ez még tart!

Másnap magyarórán intőt kaptál, mert olvastál a pad alatt. De olvastál a szünetben is, és olvastál három napon át. Mert elragadott a feneketlen mélység. Megtanultál olvasni. Úgy olvasni, ahogy csak az tud, aki először olvas.

Baktatunk a temetőn végigívelő hatalmas fasorban, lábunk alatt susog a még zöldessárga avar. Beszélgetünk a gyerekekkel, leginkább arról, hogy milyen kár, hogy a nagyszüleimmel nem ismerhették egymást, sőt még a nagyapjuk,apám sem láthatta őket. Előbb elment, mint ahogy a legidősebb megszületett volna.

Tavaly volt hatvan éve, hogy egy szép októberi napon felhangzott az első műhold bip-bipje – ez volt a Szputnyik–1. Nagyon mást nem tudott, mint bip-bipelni, de mivel ez volt az első szerkezet, amit az ember a világűrbe küldött, ez is nagy dolognak számított, mindenki izgatottan figyelte a szovjet csodát.

Csodagyerekként indult, játszott Einsteinnek, Bartóknak, Kodálynak, zenélt Mick Jaggerrel és a Beatlesszel, de budapesti látogatásaikor szinte sosem mulasztotta el, hogy meghallgassa a Mátyás Pincében Déki Lakatost, vagy a Halászbástyán Borosst.

Az úgy volt, hogy amikor bemondták a tévében, hogy bontják a berlini falat, mi már másnap a vonaton ültünk Szili barátommal, vésővel, kalapáccsal, meg pár sörrel felfegyverkezve, mivel feltett szándékunk volt, hogy ha már ilyen nagyon dübörög a történelem, akkor valami tárgyi emléket is szerezzünk belőle.

Hol van az a nyár, hol van az a szerelem, Prágám? – csendült fel a 90-es évek nagy slágere ezzel az apró módosítással számos Kimnowak koncerten. Történt ugyanis, hogy néhány sikertelen hazai továbbtanulási kísérlet után felvételt nyertem az Aranyvárosba, Prágába, méghozzá a legendás filmfőiskolára, a FAMU-ra.

Benedek fiam az egyetlen a családban, aki igazán komolyan veszi az ünnepeket. Ha ő nem lenne, egy-egy hátba veregetéssel elsiklanánk a névnapok felett, nem öltözne gyertyafénybe a Föld óráján a lakás, és Bodza kutya sem kapna tavaszköszöntő plakátot a háza fölé.