Avagy merjünk hibázni! Egy 7 éves gyerek memóriáját fel tudom mérni, mert a dolog mérhető. De a valódi pszichológiai kérdések nem mérhetők. Ha megkérdeznék egy Nobel-díjas pszichológust, hogyan kell lelkileg egészségesen viselkedni, ha az embert elhagyja a szerelme, érdekes válaszokat kapnánk.

Avagy merjünk hibázni! A tökéletes világ mintaképe mindennap az orrunk alá dörgöli magát. Még egy fáradt nap után is, mikor a dolgos felnőtt leülne megpihenni. Minden a maximalizmusról szól, és alattomos mód még a reklámok is ezt kérik számon tőlünk. A trend szerint legyél karcsú és divatos... Szégyelld magad, ha nem vagy tökéletes szülő, nem vagy
elég jó anya...

Van egy nagy és régi vita. Az olyan tudást egy emberről, amit ő nem akarva mondott el nekem, hanem indirekt eszközökkel, tesztekkel tudok meg, jogom van azt felhasználni az ő egzisztenciájában? Hosszú időn keresztül voltam igazságügyi szakértő. Dolgoztam különböző tesztekkel, módszerekkel, bűnözőkkel. Az első mondat így hangzott: ennek a vizsgálatnak az eredményét én a bíróság elé fogom tárni, ezt magának tudnia kell. Vigyázzon, hogy mit mond nekem.

A pszichológus számára egy pofon és egy simogatás az két cselekvés. Lehet, hogy a motívumait feltárja, de azt nem, hogy az egyik társadalmi szempontból pozitív, a másik pedig negatív. Rámutathat, hogy egy zseni és egy értelmi fogyatékos az kétfajta gondolkodási struktúra, de a társadalmi hasznossághoz nem tud a pszichológus hozzászólni. Azt kölcsön veszi a pedagógiától, ettől, attól, amattól...

Felvételiztetéskor azt javasoltam, hogy „ugró mérce” is lehetne a felvételi, ha legalább 165 cm, akkor felvesszük, hiszen nagyjából ugyanannyira releváns információt hordoz, mint a középiskolai fizika és biológia tudás. Elmebetegnek néztek, de a miniszter okos ember volt, megkérdezte, mit javasolnék komolyan.

Hosszú ideig tanítottam pszichodiagnosztikát. Egyszer megkérdezték az egyetemen a hallgatók, hogy tanár úr pszichodiagnosztikát és teszt-módszereket tanít, közben sugárzik magából, hogy nem hisz bennük teljesen. Miért? Azt mondtam röviden: mert a pszichológia kidobott magából két fogalmat, hogy jó ember valaki vagy gonosz ember. Ezeket a fogalmakat nem írhatom be egy pszichológiai leletbe, holott ennél fontosabb nincs. A többi nem érdekes. Illetve ez egy nehéz kérdés.

Amikor Indiában éltem, elmondtam egy jógatelepen egy indiainak, hogy Európában minden nap hússzor megtámadják a lelki nyugalmamat, itt meg minden támogatja. Értette és mellém adott egy fi atalembert, aki kísérgetett engem, egy fi atal jógit, és én ott is dohányoztam. Jött velem és szidott, hogy egy ember, aki keleti bölcselettel és jógával foglalkozik, miért rongálja a szervezetét?

Füst Milán sokat foglalkozott lélektani kérdésekkel. Írt egy tanulmányt, többek között a dohányzásról is. Ebben azt írja, hogy az ember feszült helyzeteiben (szorongás, lelkesedés, aktivitás, tevékenység, félelem) oldani szeretné a túlságosan nagy feszültséget. A dohányzás a legegyszerűbb módszer, mert kéznél van, előveszem, rágyújtok.

Alkoholfüggés, játékszenvedély, dohányzás – minden függésnek van egy testi és egy lelki vetülete. Ezt tudományosan úgy mondják, szomatopszichikus, tehát testi történés lelki következményekkel, vagy pszichoszomatikus, lelki, testi következményekkel.

Az emberek között mindig volt különbségtevés, jogosan- nem jogosan, ezzel lehet vitatkozni. Egy magyar arisztokrata annak idején azért érezte különbnek magát a polgártól, mert ő egy főnemesi történelmi családba született be. Akkor már nem kellett alkotnia, értéket létrehoznia, hanem magával a születéssel fölényhelyzetbe került a polgárral szemben.