Éppen 30 éve táncolnak együtt. Gimnazistaként kezdték, standard kategóriában évekig versenyeztek, és több más műfajba belekóstoltak, mielőtt rátaláltak az argentin tangóra, mely ’93-ban nálunk még szinte ismeretlen volt. Götz Andrea és Szőllősi András: színpadi koreográfiák készítői, a Botafogó Táncegyüttes alapító tagjai, az első hazai argentintangó-táncház megálmodói. Tangó-produkcióikkal a MÜPA, az Operaház, az Erkel Színház, a Nemzeti Táncszínház fellépői. Először 25 évesen jártak Buenos Airesben, amit később több út követett – de a legemlékezetesebb mindig az első nagy utazás.

Salamon Beáta megkerülhetetlen az autentikus magyar hangszeres zenében. Prímás, zenetanár, a Méta együttes alapítója, koncertfellépő, színházi és stúdiózenész, nép-és világzenei együttesek – köztük a Csík zenekar – zenei rendezője. „Már pici klasszikus hegedűsként belém verték az előítéletet a népzenével szemben – írja. Ezt próbálom jóvátenni 1981 óta, missziósként.” A népi hegedűt szívesen ötvözi jazz- vagy rock-zenével, de más műfajokba is gyakran kirándul. Súlyos betegségből lábalt ki nemrég – most új erővel várja a feladatokat.

„Erdőket, vadakat, életet mentünk” – ez az Erdőmentők mottója, célkitűzése, és a közösség Génrezervációs csoportvezetőjének, Kissné Dóczy Emíliának személyes hitvallása. A természet szenvedélyes szeretete, rengeteg energia és hit összpontosul az alapítvány munkájában, és – miközben naponta szembesülünk az évszázadok óta tartó környezetpusztítás hatásaival, a sokszor helyrehozhatatlan károkkal – ez a lelkesedés ragadós. Beszélgetőtársamé különösen. Egy budai kávézóban mesél az erdőmentésről, mely munka utáni munka, egyben hobbi és erőforrás – de mielőtt belekezd, rendel egy erdei gyümölcsös limonádét.

Önök tudják, kik a helyettes szülők? Én sem tudtam. Nem örökbefogadók, nem nevelőszülők, hanem olyan önkéntesek, akik bajba jutott családok gyerekeit fogadják be, addig, amíg a vér szerinti szülő(k) helyzete rendeződik.

A Magyar Hospice Alapítvány óbudai házában Ferdinandy Nóra gyógytornász, koordinátor, a gyerek-team vezetője fogad. A folyosót fotósorozata díszíti. Pillanatképek: egy-egy tekintet; idős néni arca, akit segítő etet; hálás, a törődésnek szóló mosoly… Majd jönnek a faliújságon a gyerekfotók: „az a kislány él még, ő már nem, ő itt tavaly halt meg…” . Ez a ház nem kórház, és szerencsére nem is olyan. Tiszta termek, kellemes kert, kedves, figyelmes segítők…; ravatalozó. A hospice-ról a médiában keveset hallani: az élet vége nem hálás téma, és a halál, ha nem beszélünk róla, mintha nem is létezne. Holott közös sorsunk. Az olyan emberek nélkül pedig, mint Ferdinandy Nóra – vagyis a hospice szakemberei és önkéntesei nélkül – ez a világ sokkal rosszabb hely volna.

Nem szállt el, nem szedegetett föl sztárallűröket. Torres Dániel ugyanolyan, mint 10 éve, amikor 23 évesen feltűnt a Megasztárban. Szerény, helyes srác, akiből néha előbújik az ördögfióka énje is. Szerencsére. Így nem bánja, ha nem ő folyik a csapból, és örülni tud, amikor olyan cikkek jelennek meg róla (csupa nagybetűvel), mint hogy Torres Dani pszichiátriára került (tényleg, de csak egy színdarabban). Nem nézegeti magát órákig a tükörben, melyik szögből készülhetnek róla a legjobb fotók. Ami érdekli, az a zene és a játék. Sok-sok formában.

Varga Zoltán Zsolt szobrász-restaurátor magánemberként szerető családdal, három lány felnevelésével büszkélkedhet. Szakmailag többek között azzal, hogy a budapesti Uránia mozi, a Rác fürdő, a Millenniumi emlékmű, a Terror Háza, a fertődi Esterházy-kastély vagy a visegrádi Királyi Palota őrzi keze nyomát. Hányatott, részben intézetben töltött gyerekkoráról novellái árulkodnak, mégis elmondhatja: „Valaki minden életkoromban szeretett, támogatott és segített azzá válnom, aki lettem.”

Sok ember válságba kerül a 40. éve táján, amikor rájön, hogy soha nem azzal foglalkozott, amit igazán szeretett volna. A félig indiai származású Sinha Róbertnek nem volt ilyen krízise. 28 éves korában úgy döntött, hogy bár imádja a fizikát, és mérnök-fizikusnak lenni sem rossz, ő inkább mégis gitárművész lesz. Zenei világát a magyar népzene határozza meg, de a saját útját (és a világot) járja, s olyan előadókkal dolgozik együtt, mint Herczku Ágnes vagy Csemer Boglárka. Ha izgul fellépés előtt, főleg elméleti fizikával relaxál.

A játszótérnyi nappaliban ülünk, ahol a három nagyobb gyerek – a Down-szindrómás Lili (13), Bence (11) és Julcsi (8) – szabályosan babázik a legkisebbel, a másfél éves, de nagyon ritka kromoszómaproblémája miatt csöpp Emmával. A legfurcsább, hogy semmi furcsa nincs ebben a családban; ha csak az nem, mennyire normális, miközben két gyerek is speciális törődést igényel, a másik kettő pedig láthatóan kicsit sem szeretne kevesebb figyelmet kapni. Júliusban mégis egyvalaki került reflektorfénybe, Lili – becenevén Lilkó –, aki szertornában öt érmet nyert a Los-Angles-i Speciális Olimpián. Bár szülei nem állhattak a dobogón, a győzelem az övék is. Az édesanyával, Körner Judittal beszélgetek.

Rengeteget hallani gyermekvédelemről, új és új koncepciókról. Azokról kevesebbet, akik naponta ott vannak a vártán, a gyerekek mellett, akiket jobban fenyeget a kiégés, elhasználódás, mint szintén veszélyeztetett tanár-társaikat. Beszélgetőtársamnak nem járt nyári szünet, bár pedagógus: nevelő egy budapesti gyermekotthonban. Neve elhallgatását kérte, de hogy ki ő, milyen ember, az kiderül abból, amit elmesél. Állami gondozottakkal töltött mindennapjait, érzéseit, gondolatait évek óta blogjában mondja el „mindenkinek”, Tóth Lajos álnéven. Így őszinte lehet – akárcsak most velem és Önökkel.