Anikóval Nagykanizsán találkozom, egy temetésen: kiáll a gyászoló tömeg elé, és búcsúztatót mond. Elég a hozzátartozók arcát nézni, ahogy beszél, személyes és őszinte hangon: minden szava talál. Az idős férfi, akitől elköszön, a betege volt, de nyilvánvalóan sokkal több annál: valaki, akit nagyon megszeretett az együtt töltött mindössze három hónapban – akit most valóban megsirat.

Barátságtalan tacskó fogad, őrzi a kívül-belül rendben tartott, soha el nem készülő, vakolatlan házat. Gazdája betessékel, sárgászöld macskaszemével fürkészi az arcom. Tegez, fiamnak szólít. Megnyugszom. Összeálltak a szabályok. Amikor a vaskályha füstjében a kávét isszuk, már valóban beszélgetünk. Lassan kérdeznem is alig kell, Bada Márta – Balázs János-díjas cigány festőnő – mesél...

Emlékeznek még előző számunkból Hédire? A 40 éves, mozgáskorlátozott, kislányarcú nőre, aki gyerekkoráról mesélt. Arról, hogyan verte anyja, majd hagyta ott a kórházban, ahol 4 évesen megműtötték a lábát.

Hédi mozgássérült. Édesanyja négy évesen a kórházban hagyta, ahol javítani akartak mozgásán. Intézetbe került, később nevelőszülőkhöz.

Judit 36 éves korára menő budapesti ügyvédből kisvárosi fodrász lett, és ezzel végleg hátat fordított annak a pénzközpontú, „szingli-trendi” létformának, amelyet olyan sokan azonosítanak a sikerrel, boldogsággal (és amelyről én sokáig azt hittem, nem más, mint a bulvármédia kitalációja).

Eljátszottak már a gondolattal: mi lenne, ha aznap mégsem kelnének föl, és többé nem mennének dolgozni? Félálomban, az ébresztőórát le-lenyomva ez reális lehetőségnek tűnik. Persze, azután fölkelnek, rohannak, ha késve is, beérnek a munkába, és napvilágnál csupán rossz álomnak tűnik a reggeli kísértés.

Amikor két összetartozó ember úgy érzi, eljött az ideje, hogy közösen szeressen egy harmadikat, nem az inszemináció vagy a lombik-program szó jut eszébe, nem is a hasi injekciók és a kétségbeesés-remény akár évekig tartó körtánca. Inkább az a pillanat, amikor a nő, vacsoránál – várva-váratlanul – azt mondja párjának: „Kisbabánk lesz!”