Szimpatika cikkek Üzenet a Földről-témában

Hol, kire, miért, minek? Annyi mindent vásárolunk vakon, bízva minőségben, mennyiségben (vagy mindkettőben), hogy ocsú és búza, máj és egyéb disznóságok nehezen válnak el egymástól... Pedig érdemes lenne szelektíven gyűjteni!

De még mennyire! Porlik, oszlik, szóródik, na meg balsors, akit régen tép... Nagy kultúrtengerek habjai közt hányódó árva lélekvesztő. A leggyengébb gyöngyszem. Miért is?

„Adj, Uram, türelmet, hogy elviseljem azt, amin nem tudok változtatni, adj, Uram, erőt, hogy változtassak azon, amin lehet, és adj, Uram, bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tegyek“ – van-e manapság önkormányzati munkaállás, szakszerviz, nyilvános vizelde vagy bármi, ember álmodta tér, hol az idézett idézet ne díszítené a közfalat?

Alig egy hónapja nyerte Spanyolország a labdarúgó Európa-bajnokságot, tán már mérhető lehet – GDP, HDI, GPS és még ki tudja, hány mutató szintjén –, hogyan került egy nemzet ismét az elismerés térképére, mit hozott az ibériai konyhára az önbecsülés, afféle sportújságírói fordulattal élve...? Persze adatok nélkül is kikövetkeztethető burkolt prekoncepcióm, miszerint nyilván rengeteget, már ami a szorult gazdasági helyzetet, és az azt kezelendő hangulatokat illeti...!

„Több ezer ember él rabszolgasorban Magyarországon, napjainkban is” – fut a felirat a vásznon (Csicska, Till Attila filmje), alólam meg a talaj kifele, de rendesen. Stílusos filmszakadás. Mi ez? A hely, ahol élek? Az uniós norma? A haza, no meg a haladás? Mi volna az Én dolga? A látottak azonnali felejtése! Azaz mások kiír(t)ása a történelemből... Rövidet rendelek.

„Üzenik az ágak, lombok, légy te mindig nagyon boldog” – zúg fejemben az óvodában tanult dal, lógázó lábaim árnyéka kaszálja a kórház korlátjának márványfehérjét. Negyvenkét éves kisfiú vagyok, mellesleg többgyermekes családapa.

A nyúl jellegzetes menekülő állat. Veszély közeledtekor meglapul egy gödörben, fülét hátraengedi. Alkonyatkor, miközben legel, feltűnően lassan mozog, és laposan a földhöz simul. Magányosan él. Csak a szaporodási időben látható párosával vagy kisebb csoportokban. Rendszerint ragaszkodik megszokott területéhez. Ismerős?

Benyomom a tévét, fel a rádiót, letöltöm a hálót. Vagy inkább függök. Benne, a nagy Info-tenger merítésében. A számítógép „asztala” az elvágyódás atlasza! Költő veszett itt el, de nagyon, milljommagával együtt, új hazát keresve a szűkülő láthatár virtuális dimenzióiban... Kérdés persze, konkrétan merre van a merre?

A cím bravúros szókapcsolatára tán már hivatkoztam a magazin elmúlt éveiben – mi tagadás, gyakran jutnak eszembe tanulságai... Merthogy vannak neki! Az idézett szlogen egyike volt a rendszerváltás járulékos importjaként landoló reklámüzenetek millióinak; honosított igazság igyekezett bevásárlókosarainkba varázsolni a cukortelítettségében megdöbbentően gazdag, tradicionális amerikai üdítőt. Hát, nem is sikerült.

A felfoghatatlanul színes televíziós állomás ellenállhatatlan orgánuma – a station voice, a csatorna hangja, a mindig sugárzó speaker – egyes szám második személyben hívja fel figyelmem az elkerülhetetlenre: felkészültél valami borzalmasra? Nem, öreg, nem készültem fel! Ezer bocs, de tényleg, egyszerűen elfelejtettem.