Bori lányunk befejezte általános iskolai tanulmányait! Nem akarok közhelyekkel élni, de tényleg hihetetlen, nem lehetett nyolc éve, hogy két fonott copfjával, kis kék kötényruhában megfogta Eta néni kezét, és bár én az angol felvételire vittem, ő bedumálta magát a németes első osztályba. Tündéri volt, cserfes, imádta a sulit, mi pedig nagyon büszkék voltunk rá.

Barátunk vidékre költözött, felújított egy régi parasztházat, és meghívott minket családostul egy pár napra, hogy kiránduljunk, bográcsozzunk, jó levegőt szívjunk. A gyerekek teljesen bezsongva várták a falusi kalandot, Apa a négy fiúval korán reggel vonatra szállt – négyéves Dávidkámnak már ez egy élmény volt –, mi a csajokkal még begyűjtöttünk néhány matracot és hálózsákot a rokonoktól, és miután teleraktuk az autót hat gyerek és két felnőtt cuccaival, utazóággyal és babakocsival, hangszerekkel, kismotorral, nekünk is sikerült elindulni.

Négy napig kettesben! Ráadásul Párizsban! Igazából csak az utazásunk napján fogtam fel, hogy ez tényleg megtörténik velünk, amikor az összes gyereknek össze volt pakolva a táskája, Édesanyámmal mindent háromszor átbeszéltem, gyerekorvos számát, a személyre szóló napirendeket leírtam, és elkezdtem a saját (kétszemélyes!) bőröndünket becsomagolni.

Drága férjem ígéretéhez híven mostantól az „igazat, csakis az igazat”.Tekintsük át akkor a családi felállást: Apa, Anya és hat gyerek, Bori 14, Ádám 12, Gergő 10, Bence 9, Dávid 4 éves, és a legkisebb, Réka 15 hónapos.

Eddig úgy gondoltam, nem kell mindent kiírni magamból – magunkról, az elmúlt két év bizonyos történetei ezért nem kerültek ennek a magazinnak a hasábjaira. Csakhogy drága férjem több mint egy éve újra szerelmes! Ez a szerelem mindent betölt, mindent áthat, nem tud nem írni róla, ezért megosztjuk a kedves olvasókkal az eddig féltve őrzött titkunkat

Szóval, felvételizik a mi nyolcadikosunk is, több ezer másik diákkal együtt. Nem fér a fejembe, miért kell ekkora „őrületet” csapni e körül, stresszelni a diákokat már hetedik osztályban, hogy: na, most aztán kössétek fel az alsóneműt! Minden osztályzat számít.

– Apu! Nekem ki lesz az apukám, ha megnövök?... – kérdezte Dávid és folytatta: – azt szeretném, ha akkor is te lennél az apukám, ha már nagy leszek!... – és megfogta a kezemet. Éppen egy koncertről tartottunk hazafelé, ahol állami gondozott gyerekeknek zenéltem. Nem értette a maga 3 évével, hogy miért nincs valakinek anyukája és apukája.

El kellett gondolkodjak, hogyan nevelem én a gyerekeimet, ha sokszor háztartási alkalmazottnak érzem magam itthon, aki kiszolgál, felszolgál, elpakol, bepakol...

Nagyon szerencsések a gyermekeink, mert eddig csak kevés alkalommal kellett szembenézniük az elmúlással, és hála az égnek, még temetésen sem voltak

Hiába próbáljuk burokban nevelni a gyerekeinket, sajnos többször is szembesülnek azzal, hogy vannak rossz emberek, vannak bűnözők, és igenis, veszélyes ez a világ.