Hétvégén, a szépen terített asztalnál, mikor a krumplipüré helyett reformköretet tettem az asztalra, a család aljas szavazást tartott. – Anyaszemmel a gyerekes családok megkerülhetetlen kérdéséről.

„Egy meredek utcában lakni jó gyakorlás a lejtőn elindulásra, vagy a jégen csúszkálás elsajátítására. Mióta vidékre költöztünk, többet használom az autómat, sok időt töltök a volán mögött, és az idei télnek köszönhetően extrém körülmények között is tesztelhettem magamat és az autómat.” Márciusi számunkban Anya mesélt a közlekedési viszontagságokról.

Bár már messze a tél, érdemes felidézni Anya szemével, milyen nagy élmény volt a családi korizás!

Újra itt a középiskolai felvételi, idén Bencénknek lesz nehéz másfél órája, amikor tudása legjavát kell adnia matekból és magyarból, a vágyott gimnáziumba kerülés terhével megpakolva… Nem tudok azonosulni ezzel a módszerrel, nem hiszem, hogy egy tizenhárom-tizennégy éves kamaszról egy egyszeri írásbeli vizsga alapján kellene eldönteni, hogy hol kap esélyt a tanulásra.

Századik írásom a magazin hasábjain, és pont a decemberi számban, ez elgondolkodtatott, hogy mit is jelent ünnepelni valamit, valakit, és mitől lesz méltó az ünnep, kinek mit jelent, mit hoz magával, mit hagy maga után…

Minden elvem feladva regisztráltam a Facebookra, eredetileg csak azért, hogy tudjak a kolléganőimmel kommunikálni egy zárt csoportban, aztán már több csoportban, és végül megtaláltam a fő értelmét a jelenlétemnek! Chaten hajlandók velem a gyerekeim beszélgetni, néha még többet is, mint élő szóban…

Elindult a tanév, új iskola, új óvoda, ingázó nagy gyermekek, több autózás, pontos időbeosztás, sok szervezés, előrelátás. Mostanra megszoktuk a változásokat mindannyian és simán indul a reggel, bár minden nap másik kamasz indul később, és jön haza korábban, ezért mindez csak egy nagyméretű heti beosztással sikerülhet, amit nemrég felrakattam az előszobába a fiúkkal, és szorgosan írom, hogy milyen nap, melyik gyerek mettől-meddig és hol van; mivel jön haza, és mit kell vinnie; ki megy a kicsikért, és ki a vacsifelelős…

Idén nyáron életünkben először nyaraltunk a hat gyermekünkkel tengerparton, és bevallom, ebből az élményből merítek erőt az évkezdéshez. Annyira jó kilenc nap volt! A négy kamasz gyerek és a két kicsi is nagyon élvezte, bármi is volt a program, mert együtt voltunk, semmi munka, semmi „para”, csak tenger, séták, piac, főzés, játék és kirándulás.

Réka lányunk öt évesen öt éjszakás táborban volt! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erdei óvodának hívták a tábort, az imádott óvónénik szervezték és a nyolc éves bátyja is vele volt, mint régi óvodás. Ettől még anyának furcsa volt elengedni a „kicsit”, aki persze nagyon fel volt dobva és alig várta, hogy otthagyjuk, miután megágyaztam neki az emeletes ágy alsó részére, Dávidkám alá és Andi nénitől fél méterre…

Idén Gergő ballagott el az általános iskolából, így már harmadszor szembesültem ennek az ünnepnek az „ünnepélytelenségével”. Tizennégy éves fiúként nehezen viseli az ember a kiöltözött rokonokat, a rúzsos puszikat, a nagynéni parfümfelhőjét, a folyamatosan rá szegeződő videokamerát, a fotózkodást az iskolakapuban, de azt láttam, hogy még mindig ez a jellemző…