Idén Gergő ballagott el az általános iskolából, így már harmadszor szembesültem ennek az ünnepnek az „ünnepélytelenségével”. Tizennégy éves fiúként nehezen viseli az ember a kiöltözött rokonokat, a rúzsos puszikat, a nagynéni parfümfelhőjét, a folyamatosan rá szegeződő videokamerát, a fotózkodást az iskolakapuban, de azt láttam, hogy még mindig ez a jellemző…

A sport fontos, az egészséges élet része, ez nem kérdés. DE. Milyen sportot válasszunk a gyereknek, mit engedjünk, mit ne, mi éri meg azt a havi „jópárezer” forintot, mi alapján döntsünk? Néhány tapasztalatot osztanék meg Bence fiam kapcsán, szigorúan anyaszemmel!

Tavaly május végén kaptuk meg a Ház kulcsait, előtte zajlott a herce-hurca, így lemaradtam a tavaszi virágzásról. Nem tudtam, milyen gyönyörű a ház előtt az aranyvessző, vagy a kertben a mandulafák, a vadszilva fehér virágai és nem érezhettem a domboldalt beborító orgonás hihetetlen illatát.

Itt a tavaszi nagytakarítás ideje, amikor az ember lánya elkezdi kipakolni a házban felgyülemlett „jóleszmégvalamire” cuccokat és jó esetben meg is szabadul tőlük! Bevallom, nekem ez nem ment könnyen egészen addig, amíg tavaly ilyenkor elkezdtem összepakolni a lakásunkat a költözés miatt, és különböző kupacok álltak a nappali közepén ilyen feliratokkal: jótékony célra, lomtalanítás, kuka, eladni, elajándékozni…

Bori lányom nagykorú lesz a hónapban! Fogalmam sincs, mikor történhetett, hogy egyszer csak felnőtt! Ezen jeles évforduló jobban elgondolkoztatott, mint tavaly a saját negyven évem, mert ijesztő, hogy egyszer csak nem kell az aláírásom, de még a beleegyezésem sem a viselt dolgaihoz. Nem lehet, hogy ennyire rövid a gyermekkor!

Még Karácsony előtt történt egy anyai szívemet melengető, egyben annyira megható kis esemény, hogy elsírtam magam egy bevásárlóközpont ruhaboltjában, és továbbgondolva a dolgot, ezen írásig jutottam.

Rovatunkban egy nagycsalád életét mutatjuk be, férfi és a női szemszögből. Alább Anya gondolatait olvashatjátok, Apa írása pedig itt található.

Elveszíteni valakit mindig nagyon nehéz. Az emlékek kitöltik az ember elméjét ébren és álmában is, ezer kérdés és gondolat kavarog ilyenkor bennünk, szükségünk van a családi és baráti támogatásra, közös emlékezésre. De a személyes gyászt kívülről csak segíteni lehet, mindenkinek magának kell végigjárni ezt a folyamatot.

Az utóbbi években teljesen elszoktam a városi tömegközlekedéstől, mert vagy biciklivel jártunk vagy a családi autóval közlekedtem. Most, hogy újra a fővárosban töltünk néhány napot hetente, méghozzá a belvárosban, ahol a troli a ház előtt áll meg, viszont a parkolás embertelen drága, a bicajt pedig nem tudom felhozni a negyedikre, így bkv-zunk a gyerekekkel.

A nyári szünet nem tud elég hosszú lenni, szülőként is nagyon jó, hogy nem kell reggelente korán kelteni a gyerekeket, hogy lehet ráérősen reggelizni, hogy azt csinálnak, amihez csak kedvük van, nincsenek kötelezettségek, csak nyaralás.