Még Karácsony előtt történt egy anyai szívemet melengető, egyben annyira megható kis esemény, hogy elsírtam magam egy bevásárlóközpont ruhaboltjában, és továbbgondolva a dolgot, ezen írásig jutottam.

Rovatunkban egy nagycsalád életét mutatjuk be, férfi és a női szemszögből. Alább Anya gondolatait olvashatjátok, Apa írása pedig itt található.

Elveszíteni valakit mindig nagyon nehéz. Az emlékek kitöltik az ember elméjét ébren és álmában is, ezer kérdés és gondolat kavarog ilyenkor bennünk, szükségünk van a családi és baráti támogatásra, közös emlékezésre. De a személyes gyászt kívülről csak segíteni lehet, mindenkinek magának kell végigjárni ezt a folyamatot.

Az utóbbi években teljesen elszoktam a városi tömegközlekedéstől, mert vagy biciklivel jártunk vagy a családi autóval közlekedtem. Most, hogy újra a fővárosban töltünk néhány napot hetente, méghozzá a belvárosban, ahol a troli a ház előtt áll meg, viszont a parkolás embertelen drága, a bicajt pedig nem tudom felhozni a negyedikre, így bkv-zunk a gyerekekkel.

A nyári szünet nem tud elég hosszú lenni, szülőként is nagyon jó, hogy nem kell reggelente korán kelteni a gyerekeket, hogy lehet ráérősen reggelizni, hogy azt csinálnak, amihez csak kedvük van, nincsenek kötelezettségek, csak nyaralás.

Beköltöztünk a meseházikóba! Volt egy működő fürdőszobánk, ami igazából mosókonyha és mosdó még nem volt benne, egy gyönyörűen felcsempézett „majdkonyhalesz”, egy korlát nélküli lépcső, egy tágas fagerendákkal teli gyermek galéria, ahol még hiányzott az üveglap a födémből.

KÖLTÖZÜNK! Most már írhatok A Házról, mert nagggyon sok bonyodalom és izgalom után miénk lett végre. Az utolsó utáni pillanatban kaptuk meg a kulcsokat és vágtunk bele az átalakításba, de csodával határos módon találtunk helyi kivitelezőket, akik (ha minden jól megy) bő két hét alatt varázsolnak nekünk lakható házat, falbontással, fűtésszereléssel, új fürdőszobákkal, gyönyörű padlóval és hófehér falakkal.

Ahogy közelít a tanév vége, egyre nehezebb a gyerekeket kiimádkozni az ágyból reggelente, elindul a visszaszámlálás, hogy „gyere kicsim, már csak 19 reggel kell ilyen korán felkelni, ezt még bírjuk ki!”

Kaptam egy ajándékot anyák napjára! Igen, kaptam. És én mint apa nagyon büszke vagyok rá! A nagylányunk találta ki, amikor már látta, hogy áprilisban teljesen „összeomlik” minden körülöttünk. Az említett ajándék utolsó utáni pillanatban, egy vasárnap este landolt a mailboxomban.

Tíz évvel ezelőtt nagyon rosszul érintett a harmincadik születésnapom közeledte, nem örültem a meglepetésbulinak, nem találtam a helyem az összegyűlt barátok között, de a világban sem. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy elmúltak az igazán fiatal éveim, és már a harmincas korosztályhoz tartozom.