Idén nyáron életünkben először nyaraltunk a hat gyermekünkkel tengerparton, és bevallom, ebből az élményből merítek erőt az évkezdéshez. Annyira jó kilenc nap volt! A négy kamasz gyerek és a két kicsi is nagyon élvezte, bármi is volt a program, mert együtt voltunk, semmi munka, semmi „para”, csak tenger, séták, piac, főzés, játék és kirándulás.

Réka lányunk öt évesen öt éjszakás táborban volt! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erdei óvodának hívták a tábort, az imádott óvónénik szervezték és a nyolc éves bátyja is vele volt, mint régi óvodás. Ettől még anyának furcsa volt elengedni a „kicsit”, aki persze nagyon fel volt dobva és alig várta, hogy otthagyjuk, miután megágyaztam neki az emeletes ágy alsó részére, Dávidkám alá és Andi nénitől fél méterre…

Idén Gergő ballagott el az általános iskolából, így már harmadszor szembesültem ennek az ünnepnek az „ünnepélytelenségével”. Tizennégy éves fiúként nehezen viseli az ember a kiöltözött rokonokat, a rúzsos puszikat, a nagynéni parfümfelhőjét, a folyamatosan rá szegeződő videokamerát, a fotózkodást az iskolakapuban, de azt láttam, hogy még mindig ez a jellemző…

A sport fontos, az egészséges élet része, ez nem kérdés. DE. Milyen sportot válasszunk a gyereknek, mit engedjünk, mit ne, mi éri meg azt a havi „jópárezer” forintot, mi alapján döntsünk? Néhány tapasztalatot osztanék meg Bence fiam kapcsán, szigorúan anyaszemmel!

Tavaly május végén kaptuk meg a Ház kulcsait, előtte zajlott a herce-hurca, így lemaradtam a tavaszi virágzásról. Nem tudtam, milyen gyönyörű a ház előtt az aranyvessző, vagy a kertben a mandulafák, a vadszilva fehér virágai és nem érezhettem a domboldalt beborító orgonás hihetetlen illatát.

Itt a tavaszi nagytakarítás ideje, amikor az ember lánya elkezdi kipakolni a házban felgyülemlett „jóleszmégvalamire” cuccokat és jó esetben meg is szabadul tőlük! Bevallom, nekem ez nem ment könnyen egészen addig, amíg tavaly ilyenkor elkezdtem összepakolni a lakásunkat a költözés miatt, és különböző kupacok álltak a nappali közepén ilyen feliratokkal: jótékony célra, lomtalanítás, kuka, eladni, elajándékozni…

Bori lányom nagykorú lesz a hónapban! Fogalmam sincs, mikor történhetett, hogy egyszer csak felnőtt! Ezen jeles évforduló jobban elgondolkoztatott, mint tavaly a saját negyven évem, mert ijesztő, hogy egyszer csak nem kell az aláírásom, de még a beleegyezésem sem a viselt dolgaihoz. Nem lehet, hogy ennyire rövid a gyermekkor!

Még Karácsony előtt történt egy anyai szívemet melengető, egyben annyira megható kis esemény, hogy elsírtam magam egy bevásárlóközpont ruhaboltjában, és továbbgondolva a dolgot, ezen írásig jutottam.

Rovatunkban egy nagycsalád életét mutatjuk be, férfi és a női szemszögből. Alább Anya gondolatait olvashatjátok, Apa írása pedig itt található.

Elveszíteni valakit mindig nagyon nehéz. Az emlékek kitöltik az ember elméjét ébren és álmában is, ezer kérdés és gondolat kavarog ilyenkor bennünk, szükségünk van a családi és baráti támogatásra, közös emlékezésre. De a személyes gyászt kívülről csak segíteni lehet, mindenkinek magának kell végigjárni ezt a folyamatot.