Annyit írtam mostanában arról, hogy mennyit változott az életünk a gyerekeink növekedésével, és azt látom, hogy a nyaraink is visszavonhatatlanul átalakultak...

Igen. Szerintem a gyerekeink minden hibájukkal, problémáikkal együtt tökéletesen illeszkednek ebbe a családba, ahova érkeztek.

Első gyermekem születése óta, tehát úgy húsz éve tartom magam ahhoz, hogy minden kérdésre őszintén, a gyerek életkorához igazodva kell válaszolni, nincs értelme kamuzni, terelni, és nem tudok azonosulni a „te ezt még nem érted”, „ehhez még kicsi vagy” szülői mondatokkal.

Egy csodálatos előadást hallgattunk kamasz gyerekeinkkel, ahol történetesen Apa is a színpadon volt, és Nagy László megzenésített verseit kísérte hol pengetős hangszereken, hol harmonikán. A műsor után erősen elgondolkoztam az irodalom mai helyzetén, és nem lettem túl vidám, ahogy gimnazista gyerekeimmel beszélgettem erről.

Annak idején, aktív táncos korunkban rengeteg állami ünnepségen és megemlékezésen vettünk részt, de őszintén meg kell mondanom, hogy csak néhány műsor maradt emlékezetes számomra.

Anyaszemmel (női szemmel) a gépek lázadása túlmutat a telekommunikációs eszközökön. Az igazi csapás a háztartási gépekkel kezdődik!

Drága férjem meghibbant… Az egy dolog, hogy vicces fotókat küldözgetünk a nagylánynak, tényleg mindenhol egy majommal szelfizünk, sőt leforgattam két videóüzenetet is Borinak, aki szakadt a röhögéstől, DE hogy ország-világ előtt nagyinak nevezzen, és a nagyszülőség lehetőségéről írjon, az azért más!

Idén először éreztem azt, hogy „legyen már december, készülhessünk az Ünnepre”, annyira szerettem volna már díszíteni a lakást, érezni a sütemények illatát, meglepetéseket tenni az adventi naptárba, esténként gyertyákat és karácsonyi izzókat gyújtani a lámpafény helyett.

Karácsonyhoz közeledve többször jut eszünkbe, hogy adjunk, segítsünk másoknak, tettel, jó szóval, ajándékkal. Tavaly megosztottam kedves olvasóinkkal a hagyományos karácsonyi menünket. Idén arra gondoltam, újabb családi titkot mutatok meg...

Drága férjem családi krónikáját olvasva, és a régi képeket nézegetve kerített hatalmába egy érzés, hogy életünk melyik pillanata jellemez vajon bennünket, melyik az a kép, ami megmarad az unokáinknak, melyik fotót fogják előhúzni, ha rólunk mesélnek majd a gyerekeiknek?