Idén a nagylányunk betöltötte a tizennyolcat, így az októberi népszavazásra már ő is kapott értesítőt. Ez egy kicsit váratlanul ért minket, hisz „nemrég” született és már is felnőtt.

Szereztem egy mikrobuszt, amiben mindnyájan elférünk. Tizenegy óra alatt teljesítettük a távot kicsi dugóval, de konfliktusok, hiszti és – hál’ Isten – baleset nélkül. Amikor aztán megérkeztünk Trogirba, egy nyúlfarknyi szerpentinen kifogyott a benzinünk. Ekkor már délután öt óra volt, és óriási forgalom, mindez a történelmi belvárosban egy 10%-os emelkedőn.

Idén már minden gyermekünk volt táborban. Ez ennyi gyereknél nagy vállalás, de mi ragaszkodunk ehhez, mert nem lehet, hogy a gyerekek a nagy család okán lemondjanak olyan élményekről, ami az osztálytársaiknak jár.

Június közepével lezajlottak az évzárók és idén ballagott a harmadik gyermekünk a nyolcadik osztályból. És bármily meglepő, idén is minden úgy zajlott, ahogy eddig minden iskolai évzáró az elmúlt tizenkét esztendőben. Bizony! Ilyen rég volt, hogy tanköteles lett a gyermekünk.

Soha nem gondoltam, hogy a gyermekeim bármilyen küzdősportot fognak választani, hiszen engem sosem vonzott semmilyen harcművészet. Ennek ellenére a nagyobbik fiam több mint 3 éve bokszol, Bence pedig 5 éve kendózik. Maguktól találtak rá a sportágra és mind a két srácnál a jó közösség és a mester személye volt a meghatározó tényező.

Egy év megfeszített munkájába telt, amíg megvettem életem első komposztaprítóját. Akik régóta olvasnak minket, azok megszokhatták, hogy kéthavonta megjelenik az írásomban valamilyen szerszámgép. Nincs mit szépíteni, sráckorom óta megvan ez a szenvedély.

A mi környezetünkben van tárgyvándorlás. Testvéreimmel és barátainkkal rendszeresen cserélgetjük a tárgyainkat. Így minden gyermek örökölhet ruhákat, játékokat, és mindenki jelzi a rokoni körében, ha valami feleslegessé vált, és ha van igény, akkor mehet tovább. Mindezt tudományos síkra emelve arra jutottam, hogy ez a családon belüli, országos, kontinentális és globális tárgyvándorlás.

Egy kedves barátomnak egy napon nem ment haza a húszéves fia. A korából adódóan gondolhatnánk, hogy valakinél ott maradt, de a fiú nem volt egy „bulizós” típus. A rendőrség nem adhatott róla felvilágosítást, mondván már nagykorú és lehet, hogy nem akar velük élni, kvázi elképzelhető, hogy előlük menekült el.

Január közepén bontottuk le a karácsonyfát és a meggyőző érvem az volt a kisebbek felé, hogy amikor kiszáradt a törzse, akkor az aprított fán tudunk majd bográcsban főzni finomakat. Lehet, hogy baj, de én az 5 éves lányommal és a 8 éves fiammal szoktam fát vágni. Ezért ők a felügyeletem mellett használják a fejszét. Nekem is engedte apám, csak be kellett tartani a szabályokat.

Igen, nekem is vannak példaképeim! De ahogy telnek az évek, egyre egyszerűbb dolgokban keressük a példaképeinket. Kamaszként mindenkinek lóg egy híres zenekar, vagy egy sportoló a szobája falán… persze csak plakát formájában. A kamasz fiaim birodalmát is díszíti egy nagy nyelv és a ruhatárukban is ott vannak a zenekaros márkázott pólók.