Tisztában vagyok a gyermekeim képességeivel, és reálisan látom őket. Egyikük sem kiemelkedően tehetséges egy vagy két konkrét tantárgyból, nincs köztük matekzseni, sem irodalom OKTV első helyezett, sem élsportoló vagy például zongoravirtuóz.

Pár évvel ezelőtt, december 25-én anyósomékhoz mentük ebédre. A Blaha Lujza téren álltunk a piros lámpánál, és a túloldalon több száz méteres tömeg volt. Emberek álltak sorba türelmesen, gyermekek, fiatalok, idősek, nők férfiak, rendezett ruhában, fegyelmezetten.

Ahogy nőnek a gyermekeim, úgy érzem, egyre kevésbé érdeklem őket. Ez nem panasz, hanem egy tény. Jó, azt belátom, hogy Dávid a maga 9 évével, még egy nagyon fontos szereplőnek tart az életében, a hatéves kislányom számára pedig egyenesen nélkülözhetetlen vagyok.

Idén a nagylányunk betöltötte a tizennyolcat, így az októberi népszavazásra már ő is kapott értesítőt. Ez egy kicsit váratlanul ért minket, hisz „nemrég” született és már is felnőtt.

Szereztem egy mikrobuszt, amiben mindnyájan elférünk. Tizenegy óra alatt teljesítettük a távot kicsi dugóval, de konfliktusok, hiszti és – hál’ Isten – baleset nélkül. Amikor aztán megérkeztünk Trogirba, egy nyúlfarknyi szerpentinen kifogyott a benzinünk. Ekkor már délután öt óra volt, és óriási forgalom, mindez a történelmi belvárosban egy 10%-os emelkedőn.

Idén már minden gyermekünk volt táborban. Ez ennyi gyereknél nagy vállalás, de mi ragaszkodunk ehhez, mert nem lehet, hogy a gyerekek a nagy család okán lemondjanak olyan élményekről, ami az osztálytársaiknak jár.

Június közepével lezajlottak az évzárók és idén ballagott a harmadik gyermekünk a nyolcadik osztályból. És bármily meglepő, idén is minden úgy zajlott, ahogy eddig minden iskolai évzáró az elmúlt tizenkét esztendőben. Bizony! Ilyen rég volt, hogy tanköteles lett a gyermekünk.

Soha nem gondoltam, hogy a gyermekeim bármilyen küzdősportot fognak választani, hiszen engem sosem vonzott semmilyen harcművészet. Ennek ellenére a nagyobbik fiam több mint 3 éve bokszol, Bence pedig 5 éve kendózik. Maguktól találtak rá a sportágra és mind a két srácnál a jó közösség és a mester személye volt a meghatározó tényező.

Egy év megfeszített munkájába telt, amíg megvettem életem első komposztaprítóját. Akik régóta olvasnak minket, azok megszokhatták, hogy kéthavonta megjelenik az írásomban valamilyen szerszámgép. Nincs mit szépíteni, sráckorom óta megvan ez a szenvedély.

A mi környezetünkben van tárgyvándorlás. Testvéreimmel és barátainkkal rendszeresen cserélgetjük a tárgyainkat. Így minden gyermek örökölhet ruhákat, játékokat, és mindenki jelzi a rokoni körében, ha valami feleslegessé vált, és ha van igény, akkor mehet tovább. Mindezt tudományos síkra emelve arra jutottam, hogy ez a családon belüli, országos, kontinentális és globális tárgyvándorlás.