Szép dolog a nagy család, de néha átláthatatlan. Mostanra teljesen beköszöntött a tavasz, a reggelek világosak, két lányommal büszkén közelítek a suli felé, merthogy egyelőre még a nagyobbik, Bori is velünk tart (amit egy tapasztaltabb barátom szerint már nem sokáig élvezhetek).

Hálistennek túl vagyunk rajta. Ezt azért írom, mert a február olyan volt, mintha az Aggteleki Nemzeti Parkban talált medvékkel együtt aludtunk volna téli álmot, a konyhában és a gyerekszobában történtek pedig semmiben sem különböztek egy tábori kórház és az üzemi étkezdék viszontagságaitól. Feleségem lebetegedett.

Bence iskolába megy. Legalábbis életkora szerint. Ezt azért írom így, mert a logopédus néni ősszel azt mondta, nem kellene még iskolába vinni. Ezt a tanácsot már egyszer megfogadtuk Ádámnál, hiszen ő is májusi. Tényleg játékos és szeleburdi volt még április-május környékén, de nyáron minden megváltozott, elkezdte érdekelni az olvasás, az írás, mert barátai mentek a suliba.

Év vége van, a megnyugvás ideje, Ádám fiammal viszont egy nagyot ordítoztunk december 28-án. Ő elindult a haverjaival találkozni, de előtte jól összeveszett az anyjával, majd rácsapta az ajtót. Ahogy kilépett, én utána, elkaptam és megkérdeztem, szabad-e tudnom, mikor jön.

…állította egyik tanárom a főiskolán. Ez elég régen történt, de mintha csak tegnap lett volna. Akkoriban adtam le a szakdolgozatomat és a diplomavédésre a kórházból érkeztem, mert aznap született Ádám fiam.