Társaslány

Majd' belehalunk, hogy találjunk valakit, akivel sülve-főve... Aztán, ha megtaláljuk, folyton csak piszkáljuk, mert ilyen meg olyan, és pont nem amolyan. Aztán, ha megunja és elmegy, már megint majd' belehalunk. Ám lehet, hogy mi megyünk el, és ő hal bele. Az van, hogy egyszer belehalunk mind, így is, úgy is. Csak jó volna addig is valahogy mégis sülve-főve... 

Az ötvenedik

2015. 06. 08.

Ma ötven éve, hogy Kállay Margit és Hajdú Béla kimondta a boldogító igent. Csak a szűk család volt jelen. A szülők, ők már nem élnek, Béla nővére, Margit húga, valamint annak férje, aki már szintén eltávozott. A szertartás után beültek egy kis kocsmába borjúpörköltet enni.

Csak mert szeret

2015. 05. 08.

Juli éjfél előtt pár perccel esett be Annához lélekszakadva, zihálva, hátra-hátrasandítva, nem követik-e, aztán ahogy egy kicsit biztonságban érezte magát, felzokogott. Anna végignézett rajta, és már nem is kérdezte, csak mondta. – Megint nála voltál. Megint bántott.

A gyerek

2015. 03. 23.

A gyerek egyre ingerültebb volt. Feleselt. Semmi nem volt elég jó neki. Ha rászóltak, ordenárén kiabált, ha még jobban rászóltak, véget nem érő zokogásban tört ki, végigcsorgott a szemfestéke az arcán. Azt üvöltötte, hogy ő úgyis elmegy innen, mert őt úgyse érti meg senki.

Pelus

2015. 02. 25.

Presl Ottokár tizenöt éves sem volt, amikor egy hajnalon megszállta az a gondolat. Még a csipát sem törölte ki a szeméből, máris készen villogott a felismerés az elméjében, mint egy fényreklám: a különleges nevű emberek különleges sorsra hivatottak.

Túl az Óperencián

2015. 01. 29.

Vetett még egy pillantást a tükörbe, kicsit oldalról is megnézte magát, bár nem volt rá szükség, igazított egyet a nyakkendője csomóján, aztán elindult. Már napok óta csak ez a találka járt a fejében, néha szorongva, néha vágyakozva gondolt rá, máskor meg elmosolyodott, miket produkál az élet, amikor az ember már nem is várná, hogy történik valami.

Szuterén

2015. 01. 06.

Nincsen abban semmi, hogy egy nő egy kisgyerekkel, mondogatta magának, más is maradt már egyedül, nem élünk a középkorban. Nincsen abban semmi, vonogatta a vállát egyre gyakrabban, ahányszor csak kitette a lábát a házból, és égető, lenéző pillantásokba akadt a tekintete.

Tíz zsemle

2014. 11. 18.

Ültek a tévé előtt, mint minden este, ki-ki a megszokott helyén. Nem beszéltek. Bámulták a képernyőt, pedig épp reklám ment, a feleség a teáját kortyolta, a férj szotyit ropogtatott.

Csak azt tudnám...

2014. 11. 09.

Szabad vagyok, szingli lettem újra, ujjong a barátnőm a telefonban, gyere át, iszunk egy kis bort és dumálunk, röhögcsélünk, mint régen.

Én? Soha!

2014. 09. 29.

Eltelt két hosszú nap, és semmi. Pedig olyan jól kezdődött, séták a Duna-parton, csillagnézés a Várból, napfelkeltelesés a háztetőről, hajnali pezsgő a kanapén és csókok, csókok, csókok.

Hogy is volt?

2014. 08. 28.

A lány ott ült a felhőn. Tüllszoknyáját szépen eligazgatta, aranyhaját lesimította. A párapamacsokat paskolgatta, mint egykor a fürdőhabot.