Több tízezer ember életét nehezítik meg a fóbiák, amelyek akár a szakmai előmenetelünkre vagy társas kapcsolatainkra is negatív hatást gyakorolhatnak.

A színházban átélt katartikus élmények néha tényleg gyógyítanak. Ebben hisz a Nézőpontváltó Egyesület és a Spirit Színház is, akik közös programsorozatot indítottak: öt színdarabjuk mindegyike valamilyen addikciót mutat be hétköznapi történeteken keresztül. Az alkotókat és szakértőket a lélek hanyatlásáról, annak felismeréséről és arról kérdeztük, a művészet hogyan segíthet a gyógyulásban?

Pénteken megint összegyűltünk, a Szaki, az Orsi meg én, hogy újra csak megmentsük a világot. Persze, tudjuk jól, hogy az egész világ túl nagy falat volna borkorcsolyának, így apránként igyekszünk rendbe hozni, ami elromlott, beindítani, ami nem lódul, vagy mondjuk, férjhez adni a Szakit.

A huszonötödik osztálytalálkozón tudta meg, hogy az a szeplős, szőke lány, aki a gimi utolsó két évében a padtársa volt, és akinek mindig lemásolhatta az angolját, tavasszal meghalt. Vikinek hívták őt is. Ők voltak a két Viki, a szőke Viki meg a copfos Viki.

100 évvel ezelőtt Sinka Vivien és édesanyja talán plakátokkal ragasztja tele Veszprém városát (már ha akkor is ott él), úgy kutat eltűnt személyek után. Ma a közösségi médiában „plakátolnak”: országosan, profin, és munkájuk itt nem ér véget. Vivien 25 évesen nagy gyereknek vallja magát, aki későn érő kortársaihoz hasonlóan élvezi az otthonlakás előnyeit; munkájában mégis olyan felelősségvállalást mutat, ami generációjára kevésbé jellemző. Bár édesanyjával dolgozik, az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítványnak ő az elnöke és arca. Telefonhangja alapján komoly, kiskosztümös nőnek képzeltem – az a féloldalas frizurájú, teletetovált lány viszont, akivel találkozom, nemcsak életkora miatt kelthet bizalmat a lázadó, elszökdöső fiatalokban, akiknek segít: vele szót értenek.

Balázs eleinte el sem akarta hinni, hogy Lili az övé. Kizárt, hogy épp az ő nyakába ugrik, amikor találkoznak, hogy épp őrá függeszti halványkék szemét, és le se veszi róla a randi végéig.

– ugyanerre jut egymástól függetlenül Dosztojevszkij, Churchill vagy Mandela – és őket idézve beszélgetőtársam, Fliegauf Gergely elméleti börtönpszichológus, kriminológus is. Börtönben szerezte első munkatapasztalatait őrként, majd nevelőtisztként, és azóta is – 25 éve – a börtönügy elkötelezettje: kutatóként, oktatóként, a Börtönblog írójaként vagy a kínzás és a rossz bánásmód ellen folytatott munkájában.

Ha rossz vagy, nem foglak szeretni! Sok szülő száját elhagyja ez az ártalmatlannak tűnő fenyegetés. Talán nekünk is ezt mondták pár évtizeddel ezelőtt, ha rendetlenséget csináltunk, feleseltünk vagy intőt kaptunk. És talán mi is mondtuk már a gyerekünknek.

Szabados, szókimondó világunkban pironkodás nélkül felvállaljuk a szükségleteinket. Miért ne lehetne hát férfi és nő között kötöttségek nélküli szexuális kapcsolat, ha azzal nem bántanak meg senkit? Hisz ki képes évekig, évtizedekig (vagy akár örökké) szűzen várni az igazira?

Ahogy múlik velem az idő, egyre inkább érzem, hogy nem csak az egészségem, de ha megbetegszem, a gyógyulásom is rajtam múlik. Persze nem mindig. Vannak kivételek. De ezeket hagyjuk is. Nem érdemes velük foglalkozni. Éppen azért, mert nem rajtunk múlik.