Szimpatika – Mi legyen a fa alatt?

– Mennyivel ügyesebben tudnánk ajándékokat vásárolni, ha több szem többet lát alapon bámészkodnánk, ha több fej többet ötletel alapon gondolkodnánk, ha több kéz többet fog alapon cipekednénk, és közben viccelődnénk, nevetgélnénk, kávézgatnánk, sütizgetnénk. Ráadásul... – emelte fel az ujjacskáját Spiri, mint amikor rettentő fontosat közöl – a hónap utolsó péntekjén lesz a Black Friday!

– Utálok shoppingolni – dörmögte Szaki –, bár a sütit szeretem.

– Én a tömött plázákat utálom – tettem hozzá –, de a kávét szeretem.

– Én imádok vásárolni – mondta Pisti –, de a vásárlás nálam egy lelassult tudatállapot, nem tudok közben se ötletelni, se nevetgélni, se rátok figyelni. Minden kikapcsol bennem olyankor, csak én vagyok meg a rengeteg gyönyörűség, és még az is nehezemre esik, hogy ne magamnak vegyek meg minden ajándékot.

– Én nem vásárolok karácsonyra – mondta kissé félszegen Márti –, mert nálunk nincs ajándék.

– Nincs? – kérdeztük egyszerre. – Hogyhogy nincs?

– Négy éve nincs. És sokkal szebbek az ünnepek azóta – felelte. – Minden évben gyötrelem volt az ajándékozás. A két fiunk soha nem örült annak, amit kapott, amiket pedig szerettek volna, például motorbiciklit, azt nem kaphatták meg. Észrevettük, hogy az ajándékok a csomagolással együtt a szekrény mélyére kerültek. Az apjuk mindig utálta a pulóvert, ahogy a sálat is, és pont nem azt a könyvet akarta volna, amit vettem neki. Én is utáltam a habverőket, turmixgépeket vagy a hetvenkettedik hajszárítót. Én ékszert szerettem volna vagy pulcsit, de azt sose karácsonyra kaptam, hanem egy hétköznapon, ha becipeltem az üzletbe, és ráböktem. De leginkább magamnak vettem meg.

– De miért nem kérdeztétek meg egymást, minek örülnétek? – kíváncsiskodott Spirike.

– Mert akkor nem lett volna meglepetés – felelte szomorúan Márti. – Aztán az egyik karácsonykor, amikor fásultan és hullafáradtan ültünk a fa alatt a sok díszpapír és haszontalan kacat között, a nagyobbik fiam megszólalt. Minek csináljuk ezt egymással? Szép ez az ünnep, a legszebb ünnep, szépek a díszek, a gyertyák, helyes a kis fa, finom a kaja, de minek terheljük magunkat és egymást a sok unalmas ajándékkal? Meghökkentünk. Unalmas ajándék? Erre a fiam elmondta, hogy talán soha nem azt kapta ajándékba, amire vágyott, viszont megkapta egy másik alkalommal csak úgy, vagy megvette magának. A kisebbik is pont így vélekedett, és azt is pontosan tudták, hogy nekünk se tudtak igazi örömöt szerezni a mihaszna bóvlikkal, amiket vásároltak, és nyilvánvalóan mi sem, egymásnak. Szeretik viszont a bejglit, szeretik a karácsonyi dalokat, amiket együtt énekelünk, szeretik a feldíszített lakást, a csillogó fát, szeretik az ünnep lényegét, a jelentését, az üzenetét, és még ma is meghatódnak éjfélkor a templomban. Nem kell ajándék. Nem kell a sok kacat, a sok doboz, papír, utánajárás, idegeskedés. Így döntöttünk.

Magunkba mélyedtünk, hogy a tárgyi ajándék tényleg akkora öröm-e. Öröm-e kigondolni, sorban állni érte, hazacipelni, becsomagolni, és főleg, örömöt okoz-e annak, aki kapja. És ha mégis igen, mert szüksége van rá, vagy csak mert kellemes, szép, illatos, nem kaphatja-e meg csak úgy, egy semmilyen kedden, szeretetből. Nem szerezne-e még nagyobb örömet, ha csak azért kapná, mert épp rá gondoltunk?

Mint a mennydörgés, úgy hatott Szaki hangja abban az áhítatos elgondolkodásban.

– A Black Friday idén épp november utolsó péntekjére esik.

Hát, igen, tudtuk, Spirike minden nap elmondta mostanában.

– És tudjátok, mi lesz még aznap?

Honnan tudtuk volna? Majd Szaki tudja.

– Hát a Ne Vásárolj Semmit Nap!

Ezen jót nevettünk. Aztán mégse nevettünk. Mert eszünkbe jutott a sok kivágott erdő, a rengeteg felgyűlő szemét, a kukába dobált halomnyi élelem, a nincstelenek, az éhező, púpos hasú gyerekek, a fertőzött vizek, a haldokló állatok a világban.

Aztán Spirike, aki tényleg rettenetesen együtt érzett minden világfájdalommal, majdnem szipogva azt mondta, nagyon sajnálja, de ő idén nem tud lemondani a Black Fridayről, mert már hónapok óta szeretné azt a nagy, lapos tévét, amin a net is bejön. És ha a szíve megszakad a szennyezett, túlköltekező világ miatt, akkor is nagyon szeretné, mert ha nem teheti oda a fa alá, százszorosan megszakad a szíve.

Na, most már Spirike miatt is elszomorodtunk. Mert hetek óta tudtuk, mennyire vágyik arra a tévére, és hogy milyen fájdalmas most dönteni.

– Nem egyetlen napról szól egy világnap – mondta Szaki. – Vedd csak meg azt a tévét, aztán a többi 364 napon is vedd meg, ami kell. De csak azt, amire tényleg nagy szükség van, és csak annyit. Ne többet.

Ez így jó volt. Ezt mind el tudtuk fogadni, mind tudtuk szeretni.

Ahogy később a kávét is meg a sütit, de nem a plázában, hanem egy kedves, szentendrei cukrászdában, egy nagy séta után a friss levegőn.