Szimpatika – Leszünk még mi is öregek!

Pisti elkésett a szeánszról. Nem kicsit, legalább negyven percet, ami azelőtt sose fordult elő. És amikor végre megérkezett, akkor se volt itt, mert ott maradt, ahonnan jött. Mert hiába robban be valakinek az illata a nappaliba, hiába látszik tisztán a kipirult arca, hiába villog vészjóslón körbe a szeme, ha közben minden porcikája reszket, de nem a félelemtől, hanem a dühtől. És hiába puffan le a fotelba, és hiába böki oda, hogy na helló, ha tisztán érezhető, hogy ez csak a síkideg teste, mert a lelke és szelleme még el sem indult onnan, ahonnan megérkezni szándékozott. A boltból.

Faggatni nem mertük, inkább csak némán találgattunk, mi is történhetett, talán elfogyott a pulykamellfilé, vagy megszáradt a szeletelt kenyér, esetleg rosszul adott vissza a pénztáros, de egyikünknek sem támadt olyan ötlete, ami igazolt volna egy ekkora dühöt, főleg nem Pistinél, aki nem is szokott dühös lenni.

A kíváncsi csendet Szaki bontotta meg, mert egyszerűen nem tudta elviselni a hisztit, márpedig hiszti nemcsak sikítós létezik, hanem ilyen néma, de lábfejrángatós, vicsorgós is, amilyen a Pistié.

Így szólt hát:

– No?

Picit megijedtünk, mit fog válaszolni Pisti egy ilyen kőkemény, provokatív kérdésre, így mind rámeresztettük a szemünket, és kivártunk.

De Pisti sem akart igazán balhézni velünk, inkább csak panaszkodni akart, vigaszra lelni, támogatást kapni. És ezt felelte:

– Nincs semmi, csak felrobbanok a hülye vénasszonyoktól a boltban!

– No. – mondta erre Szaki, és részéről le is zárta volna a témát. Hiszen vénasszonyok mindenütt akadnak, és mivel olyanok, amilyenek, gyakran kibillentik az embert az egyensúlyából, nincs mit tenni.

Csakhogy ott ücsörgött köztünk Spirike is. Aki ebben a pillanatban felpattant a helyéről, és tiszta erőből Szakira nézett. A szemében már meg is indult a bepárásodás, de most nem lehetett tudni, hogy a meghatottságtól vagy a dühtől-e, a keze ökölbe szorult, ha rajzfilmfigura lett volna, még a haja is szanaszét meredt volna.

– Hogy mondhatsz ilyet?! – kiabált Szakira, akinek megállt tátott szája előtt a ropi.

– Milyet? – kérdezte csodálkozva.

– Hát ilyet, hogy az idős nénik szerinted is hülye vénasszonyok, és hogy szerinted is fel lehet tőlük robbanni a boltban, és hogy ebben nincs semmi csodálkoznivaló! – üvöltötte Spirike.

De még mielőtt Szaki válaszolhatott volna, Pisti is rázendített.

– Szerinted rendjén való, hogy valaki félóráig válogat a felvágottak meg a húsok között, hogy valamiből végre megvegye azt a fél kilót, miközben hetvenen állnak mögötte a sorban?

És most Márti is csatlakozott.

– Ácsi, ácsi. Az idősek bölcsek. Tudják, hogy nincs hova rohanni. Csak mi futkosunk, mint az éhes patkány a labirintusban.

– Persze, hogy nincs hova rohanni, mert nem a munkából jönnek, és nem időre mennek, csak úgy vannak! – kontrázott Pisti.

– Hogy érted, hogy csak úgy vannak? – kérdezte Spirike. – Miért beszélsz ilyen lenézően?

– Jaj, maradj már! – legyintett Pisti. – Csoszogva járnak, kelnek, mindent elfelejtenek, és a mai cuccok feléről azt se tudják, hogy micsoda.

– De nem jártak ám mindig csoszogva! – válaszolt szép nyugodtan Márti. – Ők is voltak modernek, csinosan öltözködtek, magas sarkúban tipegtek. És hogy mindent elfelejtenek? Csak azt, amire nem érdemes emlékezni. Szerinted a te napod minden pillanata emlékezetes? Nem csak te képzeled úgy?

– És a mai cuccok? – kontrázott Spirike. – Milyen mai cuccról érdemes tudni, hogy micsoda? A mobiltelefonról? A számítógépről? Mennyivel lett értékesebb az élet ezektől a szörnyű kis gépektől?

– Anyukám nemrég lett hetvenöt éves – tette hozzá Márti. – Volt gyönyörű, volt menyasszony, majd feleség, lett kétgyerekes anya, aztán nagymama, volt osztályvezető, ma is vezet autót, de ma már nem siet, hanem megáll, és megbámulja a vörös szőlőfolyondárt a házak falán. Imádja Beethovent és a Quimbyt. A nővére nyolcvannyolc, mindennap tornázik, fejti a keresztrejtvényt. A szerelemről senki nem tudna annyit mesélni, mint ő. És ő süti a legjobb illatos, habos túrós pitét.

– No! – vágta rá Szaki.

– Ugyanilyen vének leszünk, ugyanilyen csoszogósak és ráérősek, de tele kinccsel, emlékkel, élménnyel, amikre érdemes lesz emlékezni. A többit elfelejtjük – mondta Spirike.

– Ha megérjük – tette hozzá Márti.

– Oké, de én akkor se fogok félóráig válogatni a hentes pultnál, ha tömegek állnak mögöttem a sorban! – próbálkozott még egyszer Pisti.

– Ó, dehogynem! – vágtuk rá egyszerre, aztán csak nevettünk, de olyan könnyen és felszabadultan, mintha megértettük volna végre, hogy az élet, ami volt és ami jön, ha így, ha úgy, illatos túrós pite, könnyű habbal a tetején.