Szimpatika – Egy titokzatos költő halála

1919 januárjának végén azzal lépett be nagyapám osztályfőnöke a terembe, hogy rongy ember volt, de nagyon nagy költő.

Addigra a hír már bejárta a várost. Hogy belehalt. A szerelembe és a borba, ezt mondták.

Két nap múlva már nem is kellett iskolába menni, mivel a temetés napjára tanítási szünetet rendeltek el. Így a 16 éves nagyapám ott lehetett a Múzeumkertben, talán ő az az egyik suhanc a tömeget pásztázó filmfelvételen, aki másik nagy költőnk szobrának fejébe kapaszkodva próbálja meglesni ennek a költőnek a koporsóját. Az Operaház kórusa hiába énekel áhítatosan, hangjukat el-elnyomja a Kiskörúton robogó villamos. Aztán elindul a négylovas, koszorúkkal és virágokkal terhes gyászhintó. Ezrek kísérik Ady Endrét a Kerepesi temetőbe – derül ki a kor vezető napilapja, az Est filmhíradójából.

A temetés nagyapám számára annyira meghatározó élmény volt, hogy Ady-rajongó lett, és a költő összes versét kívülről fújta. De akkoriban ez divat is volt, bevett társasági mulatságnak számított verseket szavalni, Petőfit, Aranyt, Adyt, és a ’37-ben Villonnal berobbant Faludyt.

Nagyapa különleges memóriája a verseket jóval a 80-on túl is megőrizte, de más területen azért már mutatkoztak apróbb demens vonások. Számtalanszor kérte, hogy vigyem le a balatoni nyaralóba, miközben a balatoni nyaraló teraszán ült, vagy épp fordítva, budapesti lakásába vágyott úgy, hogy közben ott tartózkodott. Én pedig friss lelkű és friss jogsijú kamaszként örömmel pakoltam össze apróságait, és autóztam vele egy nagyobb kört, míg vissza nem tértünk kiindulási pontunkhoz, amely akkorra már az ő fejében az áhított célállomássá vált. Sosem kaptam annyi dicséretet, mint tőle akkoriban, mivel rajtam kívül egyik családtagja sem volt képes arra, hogy közel negyedóra alatt megtegye ezt a kétszáz kilométeres távolságot. De hát én – nyilvánvalóan – ismertem egy rövidebb utat...

De lassan egyéb aggasztó jelek is megjelentek a szellemi hanyatlás mindannyiunknak előbb-utóbb felderengő alkonyi horizontján, úgyhogy segítség után kellett néznünk. Olyan valakire volt szükség, aki nemcsak gyakorlati feladatokat lát el – bevásárol, takarít, főz –, de méltó szellemi partnere is a nagypapának. Így esett a választás Pistára, aki egykor szomszédunk volt a Balatonnál, és köztiszteletnek örvendő munkát végzett. Ő volt parányi vasútállomásunkon a bakter, akinek amellett, hogy az áthaladó vonatoknak kellett tisztelegnie – ki érti már, miért –, kezelnie kellett a sorompót, méghozzá egy nagy, összetett láncrendszerrel, amely egy kurbliban végződött. És ezt a kurblit én is tekerhettem, úgy 7-8 évesen, ami csodálatos élmény volt.

Pistát nagyon szerette a nagyapám, mivel rendkívül művelt ember volt, ő is kívülről fújta Adyt meg Villont, és bár a velünk szomszédos házát addigra már elitta, azért az egészségügyben helyezkedett el, a szombathelyi kórházban volt betegszállító. Igaz csak azért, mert ott könnyen juthatott hozzá sebészi cérnához, amit damil helyett használt, állítólag a legcsodálatosabb pontyokat azzal fogta – meg a nagybátyámtól elcsórt botokkal. Egykori MÁV-alkalmazottként ingyen utazhatott, ezért gyakran meglátogatott a nyáron, horgászott, borozott, és verseket szavalt a teraszon. És akkor felmerült a családban, hogy Pista miért is ne költözhetne Budapestre a nagyapámmal? Ha már ilyen jól kijönnek... Vigyázna rá, segítene neki, esténként meg elszavalgatnának egy pohár bor mellett.

Az, hogy tulajdonképpen egy hajléktalan alkoholista horgászra bíztuk az öreget, ebben a formában nem fogalmazódott meg senkiben, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy nagyapám lakásába már nem csak Pista, de jó néhány sorstársa is befészkelte magát. Ez önmagában még nem lett volna baj, de a csapat, nagy költőnkhöz hasonlóan igen kedvelte az alkoholt, és ennek fedezetét a lakásból el-eltünedező tárgyak jelentették. Úgyhogy búcsút kellett mondanunk az Ady-életmű nagy rajongójának és baráti körének.

De hogy visszakanyarodjak a költő idejébe, ő már életében valószerűtlenül körülrajongott figurája volt a közéletnek, annak ellenére, hogy nagyapám középiskolai tanárának volt némi igazsága, amikor rongy embernek nevezte, bármit is jelentsen ez. Hogy mitől alakult ki már életében a kultusza, arról a jó barát, Krúdy azt írta '13-ban: „Még boldog béke volt Magyarországon, Budapest úgy vágyódott a civilizáció – és benne: a jó irodalom után, mint azok a vad néptörzsek, amelyek először kóstolják meg a messziföldről jött hajósok pálinkáját.”

Nem tudom, hogy illik-e ilyet írni (ha nekem nem is, Krúdynak lehet), de Ady költészete valóban nagyon jóféle pálinka. De távol álljon tőlem, hogy nagy költőnk – és újságírónk – műveit vagy életrajzát elemezni kezdjem, megtették ezt nálam sokkal avatottabb professzorok.

Legyen annyi elég, hogy nagyapám és Pista, a budai polgár és a balatoni bakter is magáévá tett valamit abból, amit ez a csúnya, hat ujjal született, nőcsábász borissza sámángyerek papírra vetett. Aki úgy tudott írni, hogy a temetése napján tanítási szünetet rendeltek el azért, hogy utolsó útjára a diákok is elkísérhessék. Lehet, hogy a kor oktatásért felelős embere ráérzett arra, hogy a költészetet – mint ahogy annyi minden mást is – az iskola falain kívül lehet igazán megszeretni.