Szimpatika – Bocskor Bíborka: „Remélem, előbb-utóbb újra lesznek koncertek”

Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője – ez volt a te állandó jelződ. Belegondoltál abba, hogy most kapsz egy másik címkét: te leszel „a Zsolna anyukája”? „Szóljatok a Zsolna anyukájának, hogy hozza az igazolást, szóljatok a Zsolna anyukájának, hogy hétfőn szülői értekezlet lesz, anya, átmegyek a Zsolnáékhoz játszani...” Ez egy vadonatúj univerzum!

Nem gondoltam bele soha, fura is hallani. De szerintem mindkettő menni fog, az életet nem lehet elválasztani a munkától vagy a művészettől.

Nyilván nem. Inkább csak azt gondolom, hogy ez egy új...

...Szerep? Hát, lehet szerepnek nevezni. Profán szemszögből és ugyanakkor sok másféle szemszögből is. Tudod, őszinte leszek, én ahányszor ránézek a kislányom arcára, megtelik könnyel a szemem... és azt suttogom neki, hogy milyen jó, hogy minket választottál. Szóval én vagyok a világon a legboldogabb édesanya...

Talán azért is érzel így, mert sokáig kellett várnotok. Többször beszéltél róla, hogy egy autoimmun betegség miatt problémás lehet számodra a várandósság.

A párommal tizenkilenc éve vagyunk együtt és bármikor nyitottak lettünk volna arra, hogy gyermekünk legyen. De endometriózist diagnosztizáltak nálam, ez nem titok, azért is beszéltem erről mindig nyíltan, mert szeretnék a sorstársaimon segíteni, erőt adni. Ez a betegség tulajdonképpen a méhnyálkahártya rendellenes viselkedése, és a 70-es 80-as években szerveltávolítással gyógyították – most már könnyebben diagnosztizálják és sokféle kezelési módszer létezik egy nem elhanyagolt stádiumban. Jellemzően meddőséggel járhat a betegség.

Akkor nagyon szerencsések vagytok.

Igen.

Említetted a párodat, ő is Bocskor...

Amikor 18 éves koromban felvételiztem a marosvásárhelyi színművészeti egyetemre, anyukám azt mondta, hogy van ott egy nagyszerű színész, Bocskor Salló Lóránt. – Vegyünk neked órákat tőle, hogy jól felkészülhessél – mondta, és mutatta a képét a Hargita népe újságban. Én mondtam neki, hogy biztos nem azért akarok bejutni az egyetemre, mert a névrokonom majd fölkarol engem. Aztán eltelt két év, és egyszer csak megláttam őt, ahogy a színház előtt várakozik és vastag hóperem van a feje tetején.

Hóperem?

Belepte a fejét a hó, amíg ott állt. És akkor megszerettem. Taxiban ültem, ő az utcán volt, s mondtam a taxisnak, álljon meg, mert ez én vagyok férfiban. Ott állt egy hosszú hajú férfi, akinek hóperem volt a feje tetején. Szép volt.

Álljon meg, mert ez én vagyok férfiban?

Igen.

De ezt hogy értetted, külsőre?

Nem, dehogy, belül. Csakis arra gondoltam.

Hát, ezek szerint igazad lett. Magyarországra is együtt jöttetek?

Igen, hirtelen ötlet volt. Nem volt semmilyen tervünk. Tulajdonképpen buliból indultunk el, aztán valahogy hihetetlen módon itt ragadtunk.

Mindketten szép karriert futottatok be. Lóránt a Virtuózokkal, ő volt a produceri iroda operatív igazgatója, most a Coopera ügyvezetője. Operaelőadásokat hoznak létre, de játszik is: ő az egyik főszereplő Kocsis Ágnes új, Éden című filmjében.

Ő az a fajta színész, aki le tudja tenni a maszkot, és nagyon szívesen dolgozik a háttérben. Ritka, hogy valakinek ilyen egészséges lelkülete van, a színészek általában nárcisztikusan, görcsösen ragaszkodnak a szerepléshez. Lóránt nem ilyen, és ez egy fantasztikus adottság, ráadásul neki nagyon-nagyon jó meglátásai vannak, például az operaénekesekkel kapcsolatban. Nagyon régóta dolgoznak együtt közös barátunkkal, régi osztálytársammal Molnár Leventével.

Bizonyos szempontból ideálisnak tűnhet, hogy a karanténidőszakra esett a várandóságod, hiszen amúgy sem tudtatok volna koncertezni, ugyanakkor rémisztő lehetett az a tudat, hogy járványhelyzetben kell világra hoznod a kislányodat.

Volt, hogy sírdogáltam is, mert olyan rémhírek terjedtek, hogy fertőzőosztályon szül a COVID-os kismama, meg hasonlók... És voltak barátaim akik nagyon negatívan élték meg ezt az időszakot. De akkor azt mondtam magamban, hogy ez nekem nem buli, maximálisan a gyermekemre kell koncentráljak, úgyhogy ledobtam a szkeptikus attitűdöt. Két szomorú napom volt, de rájöttem, hogy akinek van hite, mint ahogy nekem is van, az nem kell, hogy féljen. Vigyáztam magamra, és őszintén szólva nem is hittem el, hogy valami baj érhet.

Te már kisgyerekként a színpadra készültél?

Igen. Tulajdonképpen nem is gondoltam másra. Bár egyszer eszembe jutott, hogy lehetnék börtönpszichológus.

Börtönpszichológus?

Hát igen. 11-12 éves lehettem, amikor elolvastam egy halálraítélt fogoly könyvét, akkor gondoltam azt, hogy foglalkozhatnék halálraítéltekkel. Gyerekkoromban különös kötődésem volt a halálhoz.

De miért?

Szerintem minden gyerek életében van egy korszak, amikor ez a téma nagyon izgatja. Magyarórán megengedte a tanárom, hogy verseket mondjak és novellákat olvassak fel az óra elején, de egy idő után ajánlották, hogy menjek pszichológushoz, mert minden írás, amit felolvastam, a halálról szólt.

Mesélj Csíkszentmártonról, ahol felnőttél, milyen ott most az élet?

Azt a vidéket fantasztikusan kedves emberek lakják. Nagyon erősen összetartanak, főleg ünnepek alkalmával. Unokatestvérem megmutatta a Zsolnáról készült fotókat az ángyikámnak, Rózának, és Róza néni azt üzente, hogy szoptatás alatt rántottlevest egyek. Megmondta, hogy mi a tuti. Annyira örülök, hogy itt, Budapesten az ő jótanácsaira is hagyatkozhatom.

És ettél rántottlevest?

Hát persze. A másik székely specialitás, amit szoptatás alatt esznek az anyukák, az a köménymagos leves, amire tojást csurgatnak. Az is nagyon finom. Lóránt anyukája készítette nekem, szóval most teljesen tradicionális székely kismama vagyok.

Ti egyébként korábban is tradicionális ételeket etettek?

Nem, dehogy, mi tulajdonképpen már mindenek voltunk, vegetáriánusok, vegánok, intuitív alternatív, etikus utakat kerestünk, fedeztünk fel az étkezésben, a terhesség alatti hagyományosabb ízek inkább Zsolnának, a formálódó új családunknak szólnak.

Beszéljünk a zenekarodról is, a Magashegyi Undergroundról, nagyon karakteres zenét játszotok, a ti számaitok összetéveszthetetlenek a többi, alternatívnak mondott zenekar dalaival.

Azt látom, hogy mi a senki szigetén vagyunk. Popnak nem vagyunk elég pop és nem vagyunk eléggé alterok alternek. Külföldön nagyon megy a kettő közötti fúzió, ez az artisztikusabb pop, ennek eszméletlen tere van, és tele vannak a fesztiválok ilyen zenekarokkal. (Illetve remélem, hogy mihamarább tele lesznek). De itthon ezt nem tudják értelmezni. Ugyanakkor nagyon szerencsések vagyunk, mert van egy saját közönségünk, ami, ha kell, akkor a megtölti a Müpát vagy az Akváriumot. Ha nagyobb bravúrokat keresnénk, akkor biztos, hogy több kompromisszumot kellene kötnünk. Szóval ez így most pont jó.

Mi a helyzet a szövegírással? Vannak saját szövegeid, és van, amit külsősök írnak, de megzenésítettetek Tóth Kriszta verseket is. Azt gondolom, hogy egy olyan zenekarnál, amely ennyire karakteres zenét játszik, meghatározó fontosságú a dalszöveg is.

Ez így van. A kezdetekkor több szöveget írtam, de aztán nem akartam, hogy ettől elbillenjen felém a mérleg nyelve. Elkezdtünk dolgozni Tariska Szabival, akit az Amorf Ördögökből ismertünk. Aztán bejött Parti Nagy Lajos a képbe, Szabó T. Anna, Závada Peti, és Tóth Krisztina, és emellett még van egy-két dalszövegíró, Hujber Szabitól és Beck Zolitól is csodálatos szövegeket kapunk.

Egy interjúban azt mondtad, hogy egy saját versesköteten is gondolkozol.

Hát... Van egy csomó vers és nagyon szeretem az írást, de mindig jönnek ezek a kicsi démonkák, akik visszahúzzák a dolgokat, hogy most ne ezzel foglalkozz, inkább menj el jógázni, vasald ki a függönyt, főzd meg az ebédet... úgyhogy ezt a bugyrot nem bontottam ki még teljesen.

Mesélted, hogy a koncertezés egyrészt feltölt, másrészt leszív. Hogy lehet erre mentálisan és fizikailag felkészülni?

Ha az egyik nagymamámra gondolok, Annára, akkor ő úgy jelenik meg nekem, mint egy hófejér hajú néni, aki egy lovat visz a hátán. Olyan erős nők voltak a környezetemben, hogy elég csak rájuk gondolnom, és óriási energia és erő száll meg. Másrészről meg valahogy mindig úgy tartottam fönn a balanszot magamban, hogy leadtam az összes fölös energiámat. Legutóbb például biciklivel jártam meg a próbatermet, ami oda-vissza 30 km és még letoltam egy 45 perces spinninget. De ahogy mondtam, ott van a jóga is. Mentálisan pedig... én nem titkolom, katolikus vagyok, nálam az ima és az összes többi benne van a pakliban.

Nincs néha rettenetes honvágyad?

Soha nem tudtam a honvágyat értelmezni. A honvágy, az olyan számomra, mint a sajnálat. Hogyha honvágyad van, akkor menj haza, ha sajnálsz valakit, akkor tegyél érte. Szerintem a honvágy üresjárat. A gyökereim, az erdélyiség, az nem távolság számomra. De hisz hallod, úgy beszélek, mint egy paraszt...

Ez nem igaz, van egy nagyon szép dialektusod, erre mondják, hogy ízesen beszélsz, de egyáltalán nem úgy, mint egy paraszt – bármit is jelentsen ez.

Oké, de én paraszt maradtam, a legjobb értelemben. Ízesen. Ezt nem is akartam levetkőzni, mert ez vagyok én. Ezért nincs honvágyam, mert az otthonomban vagyok. Otthon vagyok.

Értem, de ha nem lennél itthon Zsolnával, egy nagyvárosi pörgős életet élnél. Nem voltak olyan időszakok az életedben, amikor azt érezted, hogy itt kell hagyni mindent, és hazarohanni a szülőfaludba, a Kárpátokon túlra?

Hát, ez sokszor előfordult. Van egy visszatérő álmom, ami periodikusan megjelenik, azt álmodom, hogy a családi házunk udvarán úszom a levegőben, a föld fölött egy kicsivel. Ha ez jön, akkor tudom, hogy haza kell menni. Most is vágyom rá, hogy otthon ébredjek, de tudom, hogy ez Zsolna, és a járványhelyzet miatt is lehetetlen. Óvatos vagyok. De évente többször haza szoktam menni. Koncertezni is.

Más otthon fellépni?

Hát, a legelső koncerteknek nagyon durva, felszabadító hatása volt, a gyermekkori vagy kamaszkori bugyraim szépen kipattantak, mint a lufik, vagy a szappanbuborékok. De féltem is a nagy szeretettől, hogy nem lesz-e teher – de nem lett az. Nagy élmény volt úgy fellépni, hogy láttam a református papot a második sorban, a volt tangótanáromat az elsőben, a barátaimat, a szomszédaimat – fantasztikus érzés volt.

Zsolnának szoktál énekelni?

Igen, most már sokat... Az elején, amíg még nem éreztem azt, hogy ő mit szeret, egy kicsit nehezemre esett az éneklés... Gondolkodtam is, hogy vajon mi tart vissza? Azt éreztem, hogy bénán énekelek, nem tudtam felidézni vagy kitalálni a szöveget, nem úgy jött a hangom, nem működött. Másfél hete kezdtem el újra énekelgetni, a hangom is meglett, és egy picit még változott is. Zsolna pedig nagyon szépen figyel. Sőt, tegnap egy ropogósat kacagott.

Mesélted, hogy megbeszélitek, mi fog történni, vagy minek kell történnie...

Igen, belebonyolódtam a perinatális pszichológiába.

Ennek mi a lényege?

Sokan mondják, hogy ez ilyen lila dolog meg hókuszpókusz, pedig ez tényleg pszichológia. Mert ugyanúgy, ahogy nekünk, egy magzatnak is van lelki élete. Ő is érzi a rezgéseket, vele is lehet kommunikálni. Van egy fantasztikus pszichológus, Orosz Katalin, sok előadását hallgattam meg, és aztán nagyon-nagyon szépeket beszélgettem Zsolnával. Úgy fordult be, hogy két nappal előtte mondtam neki, hogy még nem sürgős, de lassan innen, ide kellene menni. Két napra rá volt ultrahang vizsgálatom, akkor mondta az orvos, hogy a kislány be van fordulva. Mindent el szoktam mondani Zsolnának előre, azt is, hogyha orvoshoz megyünk, és most is, mielőtt jöttünk volna az interjúra és a fotózásra, megkértem, hogy majd ne féljen, itt jó emberek között lesz. De azt is megígértem neki, hogyha nagyon nem tetszik itt neki, akkor gyorsan elmegyünk.

Akkor úgy tűnik, jól érzi magát, mert órák óta hangját se hallani. Egyébként gondolkoztál azon, hogy ha a járványhelyzet engedi, mikor térsz vissza a színpadra? És mit csinál akkor Zsolna?

A terhességem alatt és a szülés után nagyon sokáig nem kívántam a koncertezést, de a múlt szombaton belenéztem egy koncertvideóba, és akkor azt éreztem, hogy hú de jó lenne egyet koncertezni. Azóta újra elmúlt ez a vágy... Lehet hogy hülye példa, de amikor macskánk lett, abban maradtunk a férjemmel, hogyha utazunk, visszük magunkkal a macskát is. Nem kell, hogy ő külön életet éljen. Persze nem egy macskához akarom hasonlítani Zsolnát, de azt gondolom, hogy úgy fogjuk alakítani az életünket, hogy egymás szükségleteihez fonódjunk és csatlakozzunk. Majd viszem magammal. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom, de nagyon remélem, hogy előbb-utóbb újra lesznek koncertek és színház, újra lesz kulturális élet, és újra énekelhetek... nem csak Zsolnának.

Fotók: Falus Kriszta