Szimpatika – Kern András: „Egy színésznek az a dolga, hogy színész legyen”

Egy meleg nyári napon Winnie kutyával, a 11 éves, teljesen instruálhatatlan uszkárral fogadott bennünket. Igaz, némi keksznek, és Falus Kriszta állhatatosságának köszönhetően mégis készülhetett vele közös fotó.

Hogy telt az elmúlt időszak, nehéz volt elviselni a karantént?

Nem, a bezártság nem zavart, és az sem, hogy nincs színház. De azt hittük, sokkal hosszabb lesz. Volt egy olyan érzésem, hogy ez esetleg egy évig is eltart – na, az azért furcsa lett volna. De már játszunk, igaz, szabadtéren. De a nyár amúgy is erről szól.

A színházbajárók sokat találkozhattak veled az elmúlt években, de abból a sokoldalúságból, amit te évtizedeken át megmutattál a fel-felnövő generációknak, keveset kapunk mostanában. Kern-hiányos időket élünk.

De mi az, ami hiányzik?

Hiányzik a zene, hiányoznak a filmek, hiányzik az úgynevezett kabaré, vagy egyszerűen a Kerni humor.

Hát nem tudom... A Rádiókabaré az egészen fiatal koromban volt igazán, amikor a Vígszínházhoz leszerződtem, és ott nem csináltam semmit egy-két évig. Akkor kitalálódott valahogy ez a rádiózás. És akkor jött a Taxi, a Halló Belváros...

...a levehető ajtajú NDK turmixgép...

Igen, meg a Halló itt vagyok Szilágyi Jánossal. És a paródiák.

Ezeket a szövegeket ráadásul te is írtad. Ma már geg-csapatok dolgoznak egy-egy stand-up, tévé- vagy rádióműsor poénjain.

Én írtam. De most nem tudnék ilyet írni. Az egy olyan korszak volt. Amikor abbahagyódott, akkor jöttek televíziójátékok, sokan, filmek, (eleinte Sándor Palival, főleg) szinkronok és közben mindig volt a színház. És igazad van, épp mostanra eltűnt az összes többi és maradt a színház. De tizenegy- vagy tizenkét darabban szerepelek, és van olyan hónap, amikor huszonnyolc előadásom van, tehát szinte mindennap játszom. Azért az is egy kis közönség.

Igen, csak a színház szépsége pont az illékonyságában van, és a filmek, tévéműsorok azok, amik megmaradnak. Azért lenne jó, ha nem csak színházban láthatnánk.

Igen, de ez nincs. Sajnos nincs. Most. Bár hangoskönyvet például csinálok, elég sokat.

Sokféle színész van, de az nem mindennapi adottság, hogy valaki tömegeket tud megnevettetni az írásaival, és azzal, ahogy előadja őket, ugyanakkor nagyon mély, nagyon költői és melankolikus dalszövegeket is tud írni.

Valóban, de nem is biztos, hogy ez jó egy színésznek.

Miért?

Mert egy színésznek az a dolga, hogy színész legyen. Nem kell olyan sok foglalkozást keverni, ez nálam is csak véletlenül van így, a mindenféle készségek miatt. Ugyanakkor rögtön felmerül a kérdés, hogy ezek a készségek nem felszínesek-e? Nincs-e nálam jobb kabaréíró, dalszövegíró, nincs-e nálam jobb színész? Ha az ember csak színész, akkor talán el lehet oda jutni, hogy ő a legjobb színészek egyike.

Tulajdonképpen ezt Karinthy Frigyestől lopom, neki mondták mindig, hogy szétizéli az életét, nem eléggé író, mert közben költő, parodista, ezt is csinál, azt is csinál, közéleti ember is, publicista, kávéházakban ül, és nem írja meg a főművét. Úgyhogy egy kicsit irigylem azokat, akiknek csak egy dolguk van. Persze, mindig más kell az embernek, ha csak egy dologgal foglalkoznék, biztos irigyelném azt, aki sokkal.

Az írás az édesapádtól jött?

Igen, igen.

Az általa írt Csata a hóban egyik kedvenc ifjúsági regényem volt, ha jól emlékszem két osztályról szólt...

...akik számháborúztak a hóban. Apám kicsit író volt, de nem nagyon. Őt is érdekelte a dramaturgia, a rendezés, és közben egész mást csinált. Kereskedelmi és értékesítési osztályvezető volt a Ruggyanta Árugyárban, ami gumigyár volt a Kerepesi úton. Anyámmal ott ismerkedtek meg, aki később aztán a Divatcsarnokban dolgozott.

Ők mit szóltak ahhoz, hogy tizennégy évesen jelentkeztél a „Ki mit tud?”-ba, egyáltalán, honnan vettétek a bátorságot?

Ez nem lepte meg a családomat, mert hatéves koromban felolvasta az apám a Pál utcai fiúkat, aztán később, amikor már jól tudtam olvasni, azt kérte, hogy én olvassam föl neki. És közben elmondta, hogy hogyan is kéne olvasni. Kicsit rendezett – ahhoz is volt kedve. Valamit látott bennem. Aztán tízévesen kiválasztottak egy gyerekszerepre, attól kezdve játszottam kisfilmekben, televízió-műsorokban, rádióban, és még szinkronizáltam is. Úgyhogy tizennégy éves koromban jelentkezni egy televíziós vetélkedőre az egészen természetes dolog volt nekünk. Az iskola csodálkozott inkább, de az se olyan nagyon, mert a tanárokat már akkor utánoztuk a Pintér nevű haverommal.

Egy interjúban mesélted, hogy míg mások az akkori menő slágereket hallgatták a magnóikon, ti inkább hangot vágtatok és filmeket csináltatok, sőt Edelényi barátoddal amatőrfilmfesztivált is nyertél. A mai technológiából, ahol gyakorlatilag a telefonunkkal már filmet tudunk forgatni és vágni, te használsz valamit?

Nem. Ahhoz egyáltalán nem értek. Magához a komputerhez sem. Azt ráhagytam a következő generációra. Jutka, a feleségem kezeli a gépet, hogyha jön egy e-mail, azt fölolvassa, valahogy nagy nehezen válaszolunk, de én ki sem tudom nyitni a laptopot. Egyáltalán nem érdekel. Ami hiba, tudom, meg öreges vonás, de én az egész életemet végigtanultam, százhúsz vagy százötven színdarabot, persze most már mindent át kell ismételni. Naponta megtanulok valamit, ami két hete ment vagy egy hónapja. Nem bírom már a tanulást. Nem akarok megtanulni kompjúterezni. Mindenki azt mondja, hogy á, az nagyon egyszerű, egy pillanat alatt megtanítalak, aztán kiderül, hogy rém bonyolult, mert negyvenkét gombot kell tudni hozzá, idehúzni, odahúzni, visszamenni, lecsatolni, átvágni, odatenni – és én ezt az egészet nem értem.

Az biztos, hogy más a dolgok működési elve.

Nemcsak a működési elve más, a gombok is mások, telefonálni is nehezebb egy mai telefonnal, mint egy régivel. Folyton elugrik, azt szereti, ha beszélek hozzá, de én tárcsázni szeretnék, azt ő meg nem hagyja, nem akarja. Másképp csinálja.

Egyszer mesélted, hogy szeretsz krimit olvasni. Ez megmaradt?

Meg, mert valahogy eluntam a szépirodalmat. Tízéves koromtól harmincötig elolvastam az akkori magyar és világirodalmat, az oroszokat kevésbé, de abból is egy párat, a fontosakat. De az amerikaiból elolvastam szinte mindet, Hellertől Malamudon át, Vonnegut, Updike... aki csak létezett. Aztán elfogytak, vagy elfogyott az érdeklődésem, és akkor egyszer csak kezembe került egy jó krimi, és akkor rájöttem, hogy ez jó műfaj. De a tényirodalom is érdekel: most olvastam Spíró esszéit, elolvastam Rajk életrajzát, Bereményi életrajzát, meg a gonosz Molnár Gál Péter régi ügyeit. Ami kicsit dokumentarista, azt szeretem.

Azért kérdeztem ezt a krimi-dolgot, mert valahogy viszonylag korán megtaláltak téged a rendőrszerepek. Emlékszem, talán Az öreg bánya titka volt az egyik első, ahol Pirosfej tizedes volt a neved, annak ellenére, hogy a film fekete-fehér volt.

Ezek olyan régen voltak, hogy én már nem is emlékszem.

A szintén vörös hajú Pityke őrmestert, aki egy rajzfilmfigura volt, pedig rólad mintázták, te voltál a hangja is. Aztán jött az Ötvös Csöpi-sorozat. De volt olyan is a tévében, hogy kutyának öltözve üldözted a bűnt. Szimat Szörény szimatol...

Igen, meg a Privát kopó sorozat, sokszor játszottam ilyesmit.

Ennek van bármi oka, vagy így hozta a véletlen?

Talán a véletlen. Nincs igazán oka.

Az Ötvös Csöpi filmekben az a megdöbbentő, hogy amikor elkezdtétek, még mindenki Piedone-koppintásnak tartotta őket, Bujtor nem véletlenül volt Bud Spencer magyar hangja. A bunyók, az állandó gyerekszereplő, az, hogy nem folyik vér, mind az olasz sorozatból emelődtek át. Ugyanakkor Piedonét már kevés csatorna vetít, Ötvös Csöpi és Kardos doktor viszont még mindig elképesztően népszerű. Szólítanak még Kardos doktornak az utcán?

Most már nem, de öt évvel ezelőttől húsz évig visszamenőleg hívtak igy.

Ezt jó volt csinálni? Jó volt ezeket a filmeket forgatni?

Jó! Derűs napok voltak, mert a Pista maga egy olyan pasas volt, aki derűt árasztott magából. Jókedvet, lazaságot, vagányságot, és mivel ő volt a rendező, ezért ő volt ennek az egésznek a kapitánya. Közben folyton vitorlásversenyek voltak, meg balatoni élet, és időnként berúgtunk, és hatalmasakat vacsoráztunk, jókedvű nyaralásos forgatások voltak. Persze nem attól jó vagy rossz egy film, hogy milyen a hangulat a forgatáson. De ezeknek a filmeknek mindegyike őrült nagy közönségsiker volt, én sem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogják őket az emberek. Volt egy időszak, amikor a piros lámpánál átszóltak az autóból, hogy: Kardos doktor, mikor jön a következő filmjük? És akkor mindig azt mondtam, hogy majd jövőre. Hát már egy ideje nem mondom.

Miért nem csinálsz saját filmet?

Nehézkes dolog. Most épp nem tudom, miből, miről. A színháznak elkötelezettje vagyok, és a Vígszínháznak tagja is. Szeptemberben elkezdünk próbálni, október végén lesz az Apa bemutató a Pesti Színházban, utána egy Orlai Belvárosi Színházi produkcióban leszek benne, amit még nagyon régen elvállaltam, utána a Vígszínházban játszom a Cabaret-ban, utána lesz egy Vígszínházi ünnepségsorozat, amire tán nekem is kell írni valamit, mert 125 éves a Vígszínház és abból lesz egy olyan dokumentumfilmszerűség, meg lesz talán egy színházi előadás is, úgyhogy annyi dolgom van, hogy nincs is időm filmezni. Meg ahhoz pályázni kell, pénzt szerezni, meg könyörögni, és egy filmnek a megcsinálása három-négy évig is eltart, és ez sok időt elvisz az ember életéből. Nehézkesebb jóval, mint a színházazás. Óriási elhatározás kell hozzá, és egy nagy akarás, és ilyen most éppen bennem nem nagyon van. És nem tudom, mire adna pénzt az új Filmalap.

Azt gondolom, hogy olyan típusú filmekre, amiket te csináltál, lenne igény.

Igen, csak azért ezeket jó nehéz kitalálni. Én például nem tudtam kitalálni egy történetet 18-tól 48 éves koromig. Mindig az járt a fejemben, hogy kéne csinálni egy filmet, de miről?! Ezen gondolkoztam 30 évig. Mondjuk nagyon elvitt a színészet, meg az éneklés, s az a sok minden, amit te fölsoroltál, ráadásul nem jutott eszembe egyetlen jó sztori sem. Aztán egyszer eljött egy barátom, aki éppen elvált a feleségétől, és a vállamon sírdogált. A te történetedet meg lehetne csinálni, mondom neki, csak hadd legyen a főszereplő karmester. Azt mondta, mit érdekel engem, én mérnök vagyok, nem karmester, de te lehetsz az. Csinálj belőle, amit akarsz, de most itt hadd bőgjek egy kicsit. Nálunk sírta ki a válását. És akkor azt gondoltam, ezt megírom. Ekkor voltam 47 éves. Esküszöm, eddig tartott, amíg kitaláltam egy történetet. Ez volt a Sztracsatella című filmem. Korábban csináltam tévéjátékokat, ott is rendeztem, de azok irodalomból voltak. Örkény megkérdezte egyszer: „Nem akarsz te az én egyperceseimből egy egyórás válogatást rendezni?”, mondtam, dehogynem. Aztán elolvastam egy Oroszlánszáj című Marguerite Duras könyvet, és azt mondtam, hű de jó lenne ebből filmet csinálni. Beadtam a televíziósoknak, azt mondták, persze, csináld. Azokkal jóban voltam. Benne voltam abban a világban.

De ma már a Magyar Televízióba, ahol én gyerekkoromtól az egész fiatalságomat töltöttem, be se hívnak. Már legalább tíz éve. Mostanában, ha ezt mondom egy hanglemezgyártónak vagy kiadónak, vagy valakinek, hogy csináljunk egy Kern-lemezt, azt mondja, nem lehet már eladni. És ez így is van... talán.

Azt valóban nem igen lehet, teljesen átalakult a zeneipar, de végül is, a hanghordozók előtti korban mindenki nagyjából abból élt, hogy koncertezett...

Én is koncertezem! Van egy Lövölde tér nevű estünk, és az időnként megy ide-oda.

Amikor a Kézenfogsz és hazavezetsz-et a Csík Zenekar játssza sokezer ember előtt, akkor azért az emberben fölmerül, hogy miért nincsen több Kern-lemez. Vagy dal.

Azt Presser írta, és én csak énekeltem. Azt gondoltuk, hogy legyen egy Presserék által készített lemezem, a második. Följött ide a Pici, és azt kérdezte, hogy milyen legyen? Mondtam, ilyen lesz a borító, ez legyen a hangulata. És a borító aztán nem olyan lett, de volt egy fotó, jó amerikai fotó, amin egy pasas egy lóversenyiroda előtt áll, millió eldobott tikett között és reménytelenül néz. Mondtam, hogy ilyesmit csinálnánk majd. Azt mondta, ja jó, értem! Akkor hazament, és megírta, hogy „mikor elfutott az utolsó ló”, és akkor abból lett ez. Egy ismert táncdalénekestől megkérdezték, mi a kedvenc dala, és azt mondta, „annyira szeretem, az »mikor elfutott az utolsó ló«-t a Csík Zenekartól”. Hát az az én dalom, mondtam én magamban! De nem így tudják az emberek, mert ennek van nagyobb izéje, visszhangja. Azért ez milyen hülye dolog...

Nyilván, mert most ezt a feldolgozást hallani mindenütt...

Na ja, az enyém meg harminc éve jelent meg.

Ha jól számolt az internet, akkor negyvenkilenc dalt jegyzel szerzőként.

Az lehet.

Ez negyvenkilenc vers. Nem hiányzik a dalszövegírás?

Olyan korba keveredtem én, amikor olyan nagyon már semmi nem hiányzik. Annyit csináltuk. De, kicsit hiányzik. De őszinte leszek, legjobban mégis a filmezés hiányzik. Filmezni nagyon szeretek akkor is, ha más csinálja és én csak játszom benne, akkor is, ha én rendezem, akkor is, ha én írtam, az maga egy irtó érdekes tevékenység, és mivel én nagyon hiszek abban, hogy amit az ember gyerekkorában akar vagy elkezd akarni, vagy beleszeret, az átvezet az egész életen, szóval vulgárfreudista módon hiszek a gyerekkori elhatározottságban. Filmes akartam mindig lenni, ezért én a filmezést preferálom a műfajok közül, ha van ilyen, bár nem kéne, hogy legyen. Hiszen lehet jót csinálni mindenféle műfajban, akár dalban, akár kabarétréfában, akár színdarabban, akár tragédiában, akár komédiában, csak jó legyen az a dolog. Lehet az háromperces és lehet háromórás is, írhatta egy régi író, írhattuk mi is, írhatta senki – csak jó dolog szülessen, olyan, ami eljut az emberekhez, megérinti, és megszólítja őket. Persze isteni szerencse kell hozzá, meg az alkotók összjátéka. Van aki a munkában is nagyon hisz, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy jó dolog szülessen. Én egyáltalán nem „dolgoztam” sokat gyerekkoromban. Nem harcoltam azért, hogy megtanuljak valamit, csak álltam egy filmforgatáson és néztem, hogyan készül a film. Hogyan mozgatják a kamerát, hogyan állnak át egy közeliről egy totálra, hova rakják a reflektorokat, és hogy miért néznek bele a lupéba, és aztán mikor szinkronizáltam, folyton azt néztem, hogy lehet-e egy fix közelire egy kameramozgást rávágni, vagy állóképre csak állót szabad? És így lassan mindent megtanultam, autodidakta módon.

Nézem Woody Allent, hogy mindig eljátssza saját főszerepeit, gondoltam, én is így csinálom akkor, ha már színész vagyok, akkor keresek most magamnak valami szerepet. De nehéz olyat találni, aminek egy 72 éves férfi a főszereplője, vígjáték, keserédes, és megfelel egy producernek, aki be is adja, és kap rá pénzt. Nehézkes.

De annyi fiatal tehetséges filmes van, hátha valakinek, aki ezt olvassa, eszébe jut egy neked való film...

Hátha.

De akkor vállalnád?

Hát persze!

Amikor azt mondod, hogy nincs kedved már egy csomó dologhoz, akkor arra gondolok, talán azért is van ez így, mert nagyon sok alkotótárs már elment.

Az is igaz. Fogy kicsit az alkotókedv, az fiatalabb korban erősebben benne van az emberben. Ezzel persze mindenki másképp van. Van, aki kilencven éves koráig is csinálná, én bennem időnként elfogy egy picit. Mindenben van valami nehéz. Például a koncertezésre sem tudtak évekig rávenni, mert attól féltem.

De miért?

Mert nincs olyan zenei rutinom, nem tanultam zenét sosem, és néha zavarba jövök, hogy hol kell beszállni egy sorral, vagy egy nehéz ritmust hogy kell megcsinálni. A lemezgyárban ez nem probléma, mert ott soronként vesszük föl, ha kell, ki lehet javítani mindent. De hogy megy egy zene másfél órán keresztül és nekem mindent pontosan mindig el kell találni, mint akinek a vérében van a ritmus és a zene és a szöveg és minden... Ahogy a színháztól nem féltem sose (ez is túlzás!), valahol a zenéléstől igen. De aztán egyszer csak jött Eszenyi Enikő meg Fesztbaum Béla, és azt mondták, legyen most a Magyar Dal Napján csupa Kern-dal. És akkor lett egy olyan koncert, amin rengetegen fölléptek, velem a középpontban, és akkor ezt úgy megszerettem, hogy elmentünk koncertezni az országba körbe-körbe. De nehezen szerettem meg. Volt öt-hat év rábeszélés előtte.

Hogyan tartod formában magad? Sportolsz valamit?

Tornázgatom egy ideje. Egy gyógytornásznő jön és segít, hetenként kétszer, de most a koronavírus alatt nem jött, és akkor azt gondoltam, hogy mindennap tornázom egy félórát. Ővele egy órát szoktam, de az hetente kétszer van, hát gondoltam, most, ha naponta félórát csinálom, azokat a gyakorlatokat, amiket vele szoktam csinálni, az jó lesz.

Én nem vagyok nagyon erős, sose sportoltam, a gyerekkoromban ez elfelejtődött, mivel a gyerekszínészet, a parodistaság meg a filmrendezés meg az egész szakma elvitt, és elfelejtették a szüleim azt mondani, hogy „te menjél sportolni, mert egy gyereknek sportolni is kell”. Ennek az lett a következménye, hogy egyáltalán nem tanultam meg biciklizni, korcsolyázni. Ami így fiatalkorban elmaradozik, az rém nehezen hozható be később. Szóval nem vagyok egy nagy sportoló. Mondom, ezt csinálom, és ha majd egyszer innen elmentek, amiben nem nagyon bízom, akkor majd tornaórát tartok.

Persze, lassan befejezzük.

Csak viccelek.

Fotók: Falus Kriszta