Szimpatika – Nagycsaládban nincs lehetetlen

Dávid fiam Borsodban tölt két és fél hetet egy erdő közepén, ahova szabadságunk első napján megyünk érte, és néhány hete még azt hittem, családostól maradunk egy pár napot a térségben, kirándulunk, bicajozunk, erdőt járunk, csónakázunk, fürdőzünk; DE kijelenthetem, hogy Magyarország majdnem megtelt... 

Kerestem szálláshelyet egyre tágítva a kört, elhelyezkedésben, árban, de arra jutottam, hogy ez nem fog összejönni. Országos keresésre váltva is meg kellett állapítanom, hogy sokkal jobban megéri itthon tölteni az éjszakákat, és akkor bizony belefér a kulináris kalandozás és az extrém élmények keresése is az egyhetes együtt töltött időbe.

Aztán jött néhány meleg nap, és a szokásos nyári dilemmám, mikor is mérőszalagot ragadva járom a kertünket, hogy hova tudnánk felállítani egy picit nagyobb medencét, hiszen, ha itthon nyaralunk, muszáj lesz csilli-villi matracon héderelve napozni néhány órát. Igen ám, de a mi kertünk egy hegyoldalban van és a teraszunkon kívül sehol egy vízszintes felület... ott viszont egy kerti étkezőgarnitúra foglalja a helyet, illetve ez Maia kutya területe is, szóval nem alkalmas semmiféle kiszakítható élményelem elhelyezésére.

Bence fiammal meggyőztük magunkat, hogy egy kis tereprendezéssel a kert tetején lévő trambulin helyére fel lehet állítani egy medencét, így azonnal rohantunk egy nagyáruházba, hogy a maradék néhány medence egyike a miénk legyen.

Bevallom a takarófóliát már aranyárban sikerült csak megvásárolnunk, és a kinézett medenceméretnél csak eggyel nagyobb volt, de sikeresnek ítéltük az akciót, és délután már ásókkal felszerelkezve estünk neki a terepnek. Néhány óra elteltével már szidtam magam, és rájöttem, hogy épeszű ember nem tervez 6 köbméter vízzel teli medencét a hegyoldalba, amit kizárólag lépcsőkön keresztül lehet megközelíteni, és bármilyen erős az egyetlen itthon tartózkodó nagyfiam és bármennyire fittnek képzelem saját magamat, a számtalan vödör homokot sem tudjuk felhordani.

Drága férjemnek éppen ezekben a napokban jött ki a gerincsérve, úgyhogy még szellemi vezetőként sem tudta megközelíteni a helyszínt, ahol egy nap alatt rá kellett jönnünk, hogy a kb. vízszint kevés lesz és a földet simán kimoshatja egy nagyobb eső a medence alól. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy megbillen az egyensúly és hatezer liter árvíz önti el a házunkat, de még a szomszédét is.

Döntési helyzetbe kerültünk: vagy visszavisszük a medencét, és elfelejtjük az egészet, vagy támfalat építünk, és kialakítunk egy teraszt. Mivel 3 kisfelnőtt férfi van a gyerekeink között, feladtam egy hirdetést a családi chatcsoportban, miszerint betonozásra keresek brigádot, nehezített pályán történő anyagmozgatással, és láss csodát, mindhárman bejelentkeztek! Felhordtak egy raklapnyi zsalukövet, számtalan zsák betont, majd nekiálltak alapot ásni, mérni, rakodni, betont keverni, és mire hazaértem a munkából, állt a fal! A föld egyengetése és a homok elterítése már semmiség ehhez képest, szóval kijelenthetem, hogy mire ezen sorokat olvassák, már a medencéből élvezzük a panorámát, mert a hegyoldalnak ez vitathatatlan előnye, hogy hűsölés közben látszik a Velencei-tó.

Idén tehát luxus szálláshelyen töltjük a vakációt, medencés, panorámateraszos apartmanban, ahol az ágyak a jól megszokott kényelmet biztosítják, és az erre szánt összeget arra fordítjuk, hogy lehetőleg minél kevésbé kelljen a konyhát használni, gasztro-túrákat fogunk tenni, felfedezzük közel és távolabb kishazánk csodáit, és állítólag még vitorlázunk is a Balaton közepén... Éljen a szó szoros értelmében „hazai vakáció”!