Szimpatika – Presser Gábor: „Én visszahúzódom a homályba, a lányok meg maradnak elöl a fényben”

Mióta is vagy a Vígszínháznál?

1978 óta, akkor nevezett ki Várkonyi Zoltán. Ez öt évvel a Képzelt riport után volt. Bécsben léptünk fel egy kamaraesten, Ruttkai Éva, Hegedűs D., Kern, Kútvölgyi Zsike, Bárdy és maga Várkonyi. Marton László volt a rendező, én pedig Ruttkai Évát kísértem, kellett egy zongorista, és szóltak, hogy ugorjak be. Akkor már ment a Képzelt riport meg a 30 éves vagyok, tehát sokat voltam a Vígben, ismertek...

...és tudták rólad, hogy ez a srác nem csak „amolyan je-je zenész”, hanem tud tisztességesen is muzsikálni, például le tud kísérni egy Ruttkai Évát?

Igen, akkor már volt ilyesmiben gyakorlatom. A bécsi előadás után Kern „szólóestjére” gyűltünk össze az egyik hotelszobában. Andris elkezdett dumálni, hülyéskedni, parodizálni és mindenki zokogott a röhögéstől. Várkonyi is ott volt, és amikor végül elköszöntünk, akkor azt mondta, ott Bécsben, a szálloda folyosóján, hogy „Azt gondoltam, hogy holnap Pesten kinevezem magát a zenei vezetőnek... Na jó éjszakát!” És elmentünk mindketten a saját szobánkba.

Akkor kaptad meg ezt a padlásszobát?

Nem, ez a szoba akkor még nem létezett. 1994-96 között volt a nagy felújítás a Víg fennállásának 100. évfordulója alkalmából. Azt megelőzően egy furcsa, széles sétány futott itt, fenn a tetőn, teljesen nyitott. Rendszeresen följártunk ide lábtengózni, és egyszer kirepült a labda az utcára, de azt még megúsztuk, mert csak egy busz tetején csattant. De másodszorra már a járdán landolt, és akkor bejött egy ember és elkezdett kiabálni, hogy mégis mi folyik itt. Akkor vált világossá az igazgatóság számára, hogy mi szabad perceinkben a tetősétányon lábtengózunk, és elvették a kulcsot. A felújítás idején a sétányt befedték, és 6-7 irodát alakítottak ki, például itt van a zongorás próbaterem, a gondnokság, a jelmezesek, hátul meg a diszpécserek – ez pedig az én kuckóm lett.

De akkor most hol lábtengóztok?

Hát ez az!!! Sehol!!!

Egyébként mozogsz, sportolsz valamit?

Hát... én uszodába szeretek járni... meg pihenni. Azt nagyon szeretek.

És gyakorolni?

Nagyon hamar rá kellett állnom a gyakorlásra, nem volt más választásom. Nem lett volna belőlem semmi, hogyha a mamám nem veszi komolyan a zenei tanulmányaimat. De egyébként szerettem is csinálni, mert 4 évesen, amikor elkezdtem, úgy éreztem, hogy ez csak egy játék. Az viszont elég hamar kiderült, hogy nem járhatok le focizni a többiekkel.

„Amíg te játszottál a téren, én billentyűket gyűrtem egy zongorán.”

Valahogy így... Aztán sokáig nem gyakoroltam, de a sors úgy hozta, hogy újra el kellett kezdenem. Tizenöt éve Zorán megkért, hogy tartsak meg helyette egy Müpa-koncertet. Pont akkor volt Dusán 60, így ez egy jó apropónak tűnt. Azt gondoltam, ezt kapja tőlem a születésnapjára. De mivel abban maradtunk, hogy szólókoncert lesz, így minden dalt egyzongorásra kellett visszaalakítanom, és ehhez nagyon sokat kellett gyakorolni. Akkor újra megszerettem a gyakorlást. Egyedül lenni a színpadon, az nem ugyanaz, mint amikor mögötted van egy zenekar. Amikor csak te vagy meg a zongora, senkire nem számíthatsz, hogy majd kisegít, ha fogy a levegőd, vagy majd lazítasz kicsit a gitárszóló alatt. Akkor minden másodpercben meló van. Az emberek pénzt adtak azért, hogy meghallgassanak. Rendesen kell dolgozni. Meg hát a lámpaláz is nagy úr.

Még mindig? Ennyi év után is?

Én ezt nem tudom másképp elképzelni. Nem mondom, hogy ez egy erény, de én csak így tudok.

Visszatérve a gyerekkorodra, te azokat a dalokat játszogattad, amik a felettetek lévő lakásból, ahol Seress Rezső lakott, lehallatszottak?

Nem, ő mindig csak a Szomorú vasárnapot hallgatta. Minden nap, órákon át, 2-6-ig, egymás után feltette a Szomorú vasárnapokat, a dal különböző feldolgozásait. Ma már ezernél is több felvétel lehet, Billie Holidaytól kezdve, Ray Charleson át Björk-ig. Az övé nagyon izgalmas. Közben egy rémálom az eredeti szöveg, iszonyú giccs, de a sikert sose kell megmagyarázni.

Vajon ez minden idők legnagyobb magyar slágere?

Azt gondolom, hogy igen. Nem hinném, hogy van olyan magyar dal, amit ilyen sok világszám előadó elénekelt. Közel 90 éve íródott... de még mindig készülnek belőle újabb és újabb variációk.

Ha már szóba kerültek az előadók és a dalaik... Az embernek az az érzése, hogy amikor másoknak írsz, kifejezetten személyre szabod a dalt, azt méretre – vagy inkább lélekre – készíted...

Hát... nem is tudom, valahogy én így működőm. Nem tudnék erről valamiféle elméletet gyártani, pláne nem így utólag. Amikor Zorán annak idején azt mondta, hogy velem akar dolgozni, elkezdtem hallani valamit, amit együtt csinálhatnánk, és akkor elkezdtünk erről beszélgetni. Mert mit szeret egy énekes? Azt, ha olyan dalt kap, ami nem adható másnak. Olyan dal kell neki, ami csak az övé. Amikor egy dalkezdemény mocorogni kezd, akkor már tudom, hogy kié lesz.

Az első hangtól kezdve...?

Amikor az Egyszert írtam, sokáig nem mutattam meg Magdicskunak, csak szöszöltem a szövegével. Csak másfél év után hozakodtam vele elő, akkor Magdicsku meghallgatta, és rácsapott. Azt mondta: „Ez az enyém, Pici bácsi!!!”. Pontosan azt mondta és azon a hangon, ahogy elképzeltem.

De neki is szántad?

Persze, csak neki. Másnak ez nem való.
 

Falusi Mariann:

„Ha van olyan dal, amiben azt látja, hogy én vagyok a nyerő, azt biztos nekem fogja adni, de ott vannak még a többi csajok. Ibolykának csak olyan dalokat írt, ami csak Ibolykának való, Magdicskunak Magdicskus dalokat ír, és olyanokat, hogy én majd megőrülök, annyira irigylem...”

Az előadóid mindig tudják, mindig értik, hogy miről szólnak a nekik írt dalaid?

Azt gondolom, igen. Oláh Ibolyával dolgoztam bő 2 évet a Voltam Ibojka c. könyves CD-n. Ez 28 dal, ebből körülbelül húsz az, ami vers, és vannak köztük nagyon nehéz szövegek is. Volt olyan, hogy meg kellett kérdeznem a költőt, hogy biztosan jól értem-e, hogy mit is akar itt és itt mondani... Aztán szerettem volna Erdős Virág Legszebb vers c. költeményét dalba foglalni, de elsőre túl hosszúnak tűnt. Rájöttem arra, hogy nem bírom beletuszkolni abba a dalkeretbe, amit elképzeltem. Kiválogattam tíz versszakot és csak a magam kedvére egy kis zenét írtam rá. Átrendeztem a sorrendet is, és kihagytam az összes Balatonos szakaszt.

„Kizárásos alapon, legszebb vers a Balaton”

Az az. Tudtam, hogy ezzel nem állhatok egy költő elé, helló, csak kettétéptem a versét, szétcincáltam, de aztán összeraktam, ahogy nekem jó, nem baj?

Aztán pont ez történt. Nem bírtam szabadulni a verstől, és amikor meghallgatta, Ibolyka nagyon akarta a dalt, hát megszereztem Erdős Virág számát, felhívtam, bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy a verséből egy dalt csináljak. Megengedte. Akkor elmondtam neki, hogy mit műveltem a versével. Ő meg nagyon aranyosan azt mondta, hogy igazán kíváncsi. Aztán meghallgatta, és azt mondta, mehet.

Hogy döntöd el, hogy te írod a szöveget, felkérsz-e a megírására valakit, vagy egy már létező versből születik a dal?

Az mindig a dalon múlik. A dal kiadja, hogy van-e a fejemben valamilyen szöveg. Azt gondolom, hogy azok, akikkel együtt kezdtük – Zorán, Katona Klári – nem énekelték volna el a dalaimat, ha nem érzik azt, hogy az övék.

És beszélnünk kell az inspirációról is, hiszen az énekes inspirálja a szerzőt. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy egy Falusi Mariannak szóló dal becserélhető egy Oláh Ibolyának írt számra, vagy egy Rúzsa Magdi dalt énekelhetne Ibolya is... Az első „kötetemben” – ez volt a Parti Nagy Lajossal közös Rutinglitang – van egy Taormina c. dal, és amikor megírtam, számomra tök nyilvánvaló volt, hogy Váczi Esztert fogom rá felkérni, aki ugyan még az életben nem énekelt velem, de ebben én csak őt hallottam. Vettem a bátorságot és fölhívtam.
 

Oláh Ibolya:

„Amikor ketten vagyunk a színpadon, akkor érzem magam a legeslegbiztonságosabban. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy figyel, irányít, óv, miközben zenélünk, és ez nagyon-nagyon fontos. És nem számít, hogy mennyien vannak. Olyankor mindig azt érzem, hogy csak mi vagyunk ott, ketten. Igazából hárman, mert Pici bá’, a zongora meg én.”

Az előbb említetted édesanyádat... Ő inspirált?

Hmm.... Nem tudom. Nagyon sok dolog ő tőle visszhangzik bennem, ő nevelt, mert a papám olyan sokat dolgozott, hogy mire hazaért, este lett. Vásárcsarnoki árus volt, hajnali 3-kor elment, 6 órakor zárt a csarnok, mire itthon volt, én már meg voltam nevelve. Este hétre készen voltam!

Nem is volt korábban zenész a családban?

Senki.

Oláh Ibolya, Marika néni, Magdicsku. Mind a hármukkal volt külön színházi esemény, lett könyv, lemez... Merre futnak az utak ezután?

Én megtettem a dolgomat, úgyhogy szépen visszahúzódom a homályba, a lányok meg maradnak elöl a fényben. Persze továbbra is együtt dolgozunk, nyilván ad hoc alapon, semmiféle megtervezés nincs. Magdicsku új Lélekcirkusz lemezéről még alig hallottak az emberek, az még friss darab. Ibolyka nagyon szépen indult el a Voltam Ibojka könyvvel, és benne a lemezzel. Falusi Marika néni lemeze, a 13 dalunk is szintén nagyon sikeres volt, de az már 3-4 évvel ezelőtt jelent meg.

Viszont a Voltam Ibojka elindított egy folyamatot, ami oda vezetett, hogy Bíró Krisztával írunk egy estet, az lesz a címe, hogy Női posta, és ha minden jól megy, akkor a Marczibányi Téri Művelődési Központ ősszel be is fogadja a produkciót. És akkor lesz Ibolykának egy ilyen estje is. Mert egy van már neki, az Ibolyántúl.

(Ja, és hát mondják a barátaim, hogy Ibolyka kezd egyre jobban gitározni, és nagyon jó nótákat ír. De nekem nem mutatja meg. Pedig ma is találkoztunk...)
 

Rúzsa Magdi:

„Ő pontosan tudja, hogy melyik dalt kinek adja, és miért... A Marika néninél is van egy dal, amire én vagyok irigy... és közben tudom, hogy én még nem vagyok ott... és bár a szívem kiugrik, olyan szép az a dal, de biztos, hogy a Marika néni az ő tapasztalatával a háta mögött már egészen mást tesz bele, mit amit én tennék bele, most. Ez a dal a Part...”

Az elmúlt évtizedben rettenetesen fontossá vált a vizualitás, te pedig nagyon haladsz a korral, koncertjeiden világszínvonalú a színpadkép, a fények, a mozgó és állóképek, a táncosok, a díszletek egyaránt egységet képeznek. Ugyanez a látványvilág köszön vissza a könyveidben, lemezborítóidon. Hogyan lesz a Presser-univerzum ilyen egységes?

Sárvári Enikő és Vető Gábor a „képfelelősök”, nem is tudom, hány éve működünk így együtt. Ha egy nagykoncertről van szó, nekem rettenetesen fontos, hogy az ő munkájuk együtt lüktessen a zene szerkezetével... Nehéz a dolguk, nem mindegy, hogy mit kap egy vizuális artista, ha élő zenére kell alkotnia. Engem borzasztóan érdekel minden, ami arról szól, hogy hogyan tud a zene illeszkedni, összeolvadni, akár tánccal, akár vetített képpel, vagy csak a fények játékával. Egy csomó ellentétes vélemény szól arról, hogy hogy kell a rockzenének kinézni a színpadon, milyen legyen egy látványterv, hogy épüljön fel a színpad, de vannak olyan művészek, akik meg tudják azt csinálni, hogy a látvány, lehet akár szemkápráztató is, de mégis csak a zene mögé kerül. Én ennek a híve vagyok.

Ugyanakkor az egyzongorás koncertjeimnél ragaszkodom hozzá, hogy ne legyen semmilyen vizuális kiegészítő. Azokon a pillanat hatására változik a zene, tökéletes szabadságra van szűkségem.

Te szoktál zenét hallgatni? Nyilván, úgy nem, ahogy egy átlagember, de akkor mégis, hogyan?

Persze, de azt utálom, ha csak úgy szól valami, nekem a zene nem lehet háttérzene. Azt gondolom, hogy az a típusú zenehallgatás nem nekem való.

Ugyanakkor rengeteg zene van, és el kell fogadjam, hogy ez életünk kísérőzajává vált, és hát – finoman szólva – nem minden dal hordoz fontos üzenetet.

A fogorvostól az autószerelőig mindenki egész nap zenét hallgat, viccelődve szoktam mondani, hogy irigylem őket, mert sajnos én munka közben ezt nem tehetem meg.

A zenehallgatás nekem igazi kaland, imádom, ahogy a YouTube elvisz ismeretlen területekre. Ahányszor egy dalt meghallgatsz, az oldalsó lista megváltozik. És azok a kis fényképek sokszor nagyon inspirálóak. A kép nagyon sokat tud adni a zene mellé, megmozdulnak tőle a dolgok, legbelül. Hagyom magam sodródni. Régi rockzenét is hallgatok néha, de csak azért, mert van úgy, hogy azt érzem, bizonyos dolgokra már nem emlékszem pontosan... és akkor meghallgatok mondjuk egy Traffic-lemezt, mert az 50 évvel ezelőtti felvétel még mindig zseniális; meg szívesen hallgatok Beatlest, mert az örök; meg Led Zeppelint, mert felülmúlhatatlan, mert már akkor jobban játszottak, mint azóta bárki. De nincs bennem nosztalgiavírus.

Szóba hoztad a Beatlest, ami már nem lesz, és sajnos LGT sincs többé. Hogyan lehet azt épp ésszel elviselni, hogy ahogy megyünk bele a korba, elfogynak mellőlünk a barátaink?

Nagyon sok rossz hír ér, szinte nap mint nap, nem tudok tanácsot adni. De ezt kell viselni, nincs másik ösvény. „Na bumm, ma épp te mégy el innen”– írja Parti Nagy.

„Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen
hol forrón és puhán kering a vattazápor
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától”.

Na jó, de akkor a finálé legyen vidám. Befejezhetnénk úgy a beszélgetést, hogy elmeséled, hogyan vitték el a kutyasétáltató gyerekek A padlást a Broadwayra...

Amerikai barátaink gyerekei kutyákat sétáltattak szívességből, és az egyik kutyatulajnak, aki már volt valaki a Broadwayen, elmondták, hogy ők megnézték az összes nagy zenés darabot az Oroszlánkirálytól a Harry Potterig, sőt azt is látták, ami most a legnagyobb siker, a South Park alkotóinak showját, a Mormonok könyvét. Nekünk nehéz felfogni épp ésszel, micsoda elképesztő látványvilág, technika és milyen fantasztikus művészek garantálják ott a kasszasikert. És kérdezte az ember, mi tetszett a legjobban? És a srácok azt mondták, hogy A padlás. Merthogy az iskolai szünetben itthon is jártak, és látták A padlást a Vígben, és az jobban tetszett nekik, mint az összes New York-i szuperprodukció.

És ez valahogy nem hagyta nyugodni a Broadway-embert, szerzett egy feliratos videót, és azt megmutatta egy másik producernek is, aztán eljöttek Pestre, és tetszett nekik a dolog, úgyhogy már voltunk is New Yorkban, dolgozgattunk, sőt, voltak olvasópróbák... Szóval lehet, hogy lesz ebből valami. És lehet, hogy nem. Köztem és az egyik producer közt most épp mosolyszünet van, mert a fordítás egyes részei nekünk, eredeti szerzőknek nagyon nem tetszenek, és ez roppant kényes téma.

Majd meglátjuk.

Fotók: Falus Kriszta