Szimpatika – Így segíts a gyermekednek kisállat elvesztését feldolgozni

Békés, késő őszi délután volt, óvodából érkeztünk haza. Két cicánk volt, Cióka és Cirmi, testvérek. Azért ketten, mert egy cicányi gond, két cicányi öröm. Cióka váratlanul összecsuklott, két hátsó lábát bénán húzta, kétségbeesett nyávogás. Cicaketrec, mindenki az autóba, araszolás a pénteki csúcsforgalomban és ködben, állatorvosi klinika, ügyelet, tüdőödéma, embólia, kínlódás, elaltatás. Alig egy óra alatt az üres cicaketreccel tértünk haza. Sírás, kérdések özöne.

Minden családban előforduló, a felnőtteket is megrázó történet. No de a gyerekek. Sok esetben most találkoznak először a végleges veszteség, a halál tényével. Mit mondjunk, hogyan segítsünk?

Ilyenkor sokkal inkább ölelésre, szeretésre és vigasztalásra van szükségük, mint a történtek bonyolult orvosi vagy tudományos megmagyarázására. A gyerekek reakciója erősen függ attól, mennyi idősek. 3-5 éves korig még meg vannak győződve, hogy a halál csak időleges, visszafordítható, és fel fog ébredni. Ezután kezdik csak felfogni, hogy működik a természet, hogy ami meghalt, az végleges, visszafordíthatatlan, nem jön vissza, nem találkoznak vele többet.

Kicsi gyereknek mondjuk azt, hogy amikor valami meghal, az azt jelenti, hogy nem mozog, nem lélegzik többet, nem lát, nem hall semmit, így lesz mindig, többet nem ébred fel. Ennyi elég, ha kell, ismételjük el többször. Öleljük át, fogjuk a kezecskéjét, sírhatunk is vele. Nem az a cél, hogy rögtön megértse, sokkal inkább az, hogy nincs egyedül a bánatában, vele érzünk. Ne bagatelizáljuk, és ne akarjuk rögtön megoldani a fájdalmát! Ne kreáljunk hamis magyarázatot azért, hogy megóvjuk őt ettől. Ezekkel csak összekeverjük. Szerintem még a csupa jó szándékkal mondott „ő már boldogan kergeti a lepkéket a Holdon” is ilyen. Hogy futkoshatna boldogan Bukfenc, amikor én itt maradtam nélküle, és sírok, mert hiányzik?

Jönnek a kérdések: miért pont Spuri, az én teknősöm? Az én hibám volt? Mi van vele most? Hol van, ha nincs itt? Tényleg nem jön vissza? Ha nagyon jó leszek és erősen kívánom, visszajön? A kérdésekre válaszoljunk egyszerűen és őszintén. Ha nem tudjuk, mondjuk azt, hogy nem tudjuk, de tudod mit, gyere, és találjuk ki együtt. A fantázia, a meseszövés feloldja a szorongást. A gyerek lehet dühös, elutasító, haragudhat ránk is, irigy lehet másokra, akinek él a háziállata. Ilyenkor a türelem a legnagyobb erény.

Ha nem hirtelen éri a veszteség, és Hektor beteg és egyre betegebb, vonjuk bele az ápolásba. Lássa, hogy mindent megteszünk azért. hogy jobban legyen, de nem megy. Beszéljünk vele a félelmeiről, arról, hogy mi is aggódunk, hogy nem sikerül meggyógyítani. Még el is búcsúzhat tőle. Ez nagyon nehéz, szeretnénk őt megóvni ettől a fájdalomtól – ami még a felnőttnek sem megy könnyek nélkül –, de az, hogy bevonjuk őt az eseményekbe, a későbbi feldolgozás során nagyon fontos lesz. A szülők őszinte érzelmein és reakcióin keresztül sok fontos tapasztalat épül be egy életre!

Értsük meg, hogy neki nagyon hiányzik! Még akkor is értsük meg, ha mi vagyunk azok, akinek nem kell többet hideg jeges hajnalban felkelni sétáltatni, fizetni a kutyapanziót, ha nyaralni megyünk, vagy plusz nyolc kilométert autózni, mert csak egy helyen kapható az a cicakonzerv, amit Cirillke szeret.

Nincs recept rá, hogyan csináljuk. Idő kell hozzá, beszéljünk róla, emlegessük nyugodtan. Vagy ha nem akar beszélni, ne erőltessük. Mindenki a maga módján élje ezt meg. Lehet eltemetni, vagy ha mégsem, akkor máshogy emlékezni: eljátszani a szertartást, rajzolni, üzenetet írni, papírcsónakot a vízre, lufit felengedni.

És nem kell azonnal újjal pótolni sem. Nem elszakadt cipő. Majd idővel.

Vegyük komolyan, gyász ez a javából. Drága Cióka, Kócos és a többiek még a halálukkal is tanítanak valami fontosat a gyerekeinknek.

Forrás: Csodapatikablog