Szimpatika – A gyöngybetűs levélke titka

Csakhogy ez is bosszantóan kezdődött. Szaki írt egy mailt, hogy sajnos nem tud részt venni a pénteki gyűlésen, mert más dolga van. Ennyi. Szárazon tömören, hidegen.

Fájt. Mert a péntekünk azért a péntekünk, mert az ki nem mozdítható, át nem tolható, le nem törölhető, ő pedig minden magyarázat nélkül felrúgta. Nélküle már nem lesz olyan, gondoltam, meg se fogjuk tudni csinálni a tavaszteremtő mágiánkat, ha nem nevetgél itt rajtunk.

Ám de történt még valami, ami engem is megzavart, és eltántorított a kötelező csajos péntektől. Kaptam egy levelet. Méghozzá igazit, postán. Gyönyörű kis rózsaszín borítékban, gyöngybetűkkel megcímezve, lehelet papíron. Arany tintával volt írva, olyan szép kézírással, ahogy csak az első osztályosok tudnak, ha szorgalmasan tanulnak. A levélen nem volt feladó, csak egy pici szív, ami megdobogtatta az én nagy szívemet. Egyetlen sor állt a cirádás díszítés alatt: Március 8-án, péntek este, pontban hatkor várlak a cukrászdában itt és itt, nagy szeretettel... Aláírás itt se volt, de minek is lett volna, hisz pontosan tudtam, hogy a kedvesem küldte, ki más, és nőnapon kíván ilyen kis romantikusan felköszönteni engem.

Na, de hoppá. Engem??? Nőnapon? A kedvesem? Még soha az életben nem köszöntött fel nőnapon, sőt, a névnapomat is rendre elfelejtette, a szülinapomat simán összemosta a karácsonnyal, a megismerkedésünk dátumára meg én sem emlékeztem tisztán. Furcsa, gondoltam, de hát mi lenne természetesebb, mint hogy egy pasi furcsa, és olyat is olvastam, hogy idősödve egyre romantikusabbá (és furcsábbá) válnak, sőt, olyat is, hogy akkor a legromantikusabbak, amikor félrelépnek, de ilyen keserves gondolatokkal épp nem akartam foglalkozni, mert ha örülni lehet valaminek, akkor inkább örüljünk.

Különben is ki kellett találnom, mi legyen a szent, csajos péntekkel. Lemondjam, mint egy áruló? Odébb toljam? Mit csináljak?

Ám ebben a pillanatban kaptam egy újabb levelet, de nem cirádás papíron, hanem telefonon, méghozzá Pistitől, hogy pénteken nem jövök, bocsi. Semmi indoklás, semmi magyarázat, csak ennyi. Ez már tényleg bosszantó volt, mi több, gyanús, de mielőtt még rádöbbentem volna, hogy én is pont hasonló esküszegésen gondolkodtam, kaptam még egy levelet a messin, hogy szia. Márti volt. Kedvesen érdeklődött, hogy vagyok, szidta az időjárást meg a benzinárakat, majd egyszer csak, huss, lemondta a pénteket. Kérdeztem volna, hogy miért, de már nem volt fent a neten.

Ez most már tényleg szörnyen gyanús volt, pláne, mert épp az előző nőnapon fanyalogtuk halálra magunkat, hogy milyen buta ünnep ez, emlékezteti a csajokat, hogy mivel egész évben le vannak pottyantva, így nesze, nőnapon is, hisz úgyse köszönti fel őket senki. (Hacsak nem Karcsi bácsi, az uszodaportás, a pusziért.)

Szóval gyanús volt ez az egész, a leggyanúsabb pedig az, hogy Spirike még nem írt rövid, száraz lemondó levelet. Felhívtam.

– Spirike! – sóhajtottam a kagylóba csupa tiszta szeretettel, ahogy elvárja, mire ő felzokogott. Amint kizokogta magát, elhadarta, hogy pont ezt hívják spirituálisan szinkronjelenségnek, hogy ő fájó szívvel rám gondol, erre én felhívom, és hogy ez olyan szép, hogy őrület, de közben neki olyan lelkifurdalása van, hogy alig kap levegőt, és bőgött még egy sort.

– Csak nem le akarod mondani a pénteket? – kérdeztem. A vonal végén néma csönd, még orrszörcsölés se hallatszott, még szipogás se, semmi.

– De – felelte nagyon halkan, és olyan visszavonhatóan, mintha egy kérdés lenne, nem egy határozott, tömör válasz.

– Miért is? – kérdeztem keményen, határozottan, mert az azért már tényleg egy vicc, hogy még a Spirike is szórakozik velem. A válasza felkavart. Így szólt.

– Azért, mert ha elmondanám, miért nem jövök, szomorú lennél, hogy a te életedben nincsenek ilyen bolondos, romantikus kalandok, hogy kapsz egy pici titkos levélkét postán a szerelmedtől, amiben meghív egy szép kis budai cukrászdába, ahol a legfinomabb a somlói galuska, pont akkor, amikor a pénteki csajgyűlésünk lenne, amire esküszegés nem elmenni.

És még mielőtt tovább zokogott volna, kinyomta a telefont.

Haloványan kezdtek már körvonalazódni a dolgok a fejemben. Jött a péntek. Szóltam a páromnak, hogy Budára indulok egy cukrászdába, ahová titkos levélkében hívott meg egy még titkosabb illető.

– Vigyázz, hová parkolsz, mert nőnapon is büntetnek! – ezt válaszolta.

Megérkeztem a cukrászda elé. Belestem az üvegen. Azt láttam, hogy három kiöltözött spiné zavartan toporog az asztalok között, és mintha kicsit sem örülnének egymásnak. Spiri, Pisti és Márti. De hol lehet Szaki? Amikor én is beléptem, megcsörrent a telefonom. Levél jött Szakitól. „Gondoltam, meghívlak titeket egy nőnapi somlóira, de közbejött valami fontos. Kérlek, fizess a csajoknak helyettem, majd megadom.”

És tudjátok, hogy Szaki miért nem ért rá eljönni erre a titokzatos, varázslatos nőnapi somlóira, amit ő szervezett, csak hogy örüljünk? Hát azért, mert az ő kedvese tényleg elvitte vacsorázni aznap este, hogy tetőtől talpig, keresztbe-kasul felköszöntse.