Szimpatika – Társadalmi elkülönülés: Egyedül élni járvány idején

A pánik tetőzése előtt néhány nappal történt velem, hogy a szűkebb baráti köröm csetcsoportjában fájdalmasan felkiáltottam: „A Nemdebár is bezár, ba....meg!”. Azt gondoltam, nevetgélünk majd rajta, hogy mennyire hiányzik Buda legbarátságosabb szórakozóhelye, a Moszkva tér (Széll Kálmán) vonzáskörzetének lokálja, ahol az ember mindig szóba elegyedik addig idegenekkel, és így minél többször megy oda, annál több ismerős várja. De nem. A csetcsoportban megfagyott a levegő. Hosszú percekbe telt, mire megmagyaráztam az egyébként hőn szerető és szeretett barátaimnak, hogy nem, nem fogok rosszcsont tiniként kiszökni az önkéntes karanténból és összefertőzni a várost, vagy összefertőződni, egyszerűen csak mérhetetlen szomorúsággal tölt el, hogy – egyedülállóként – nincs lehetőségem kocsmázni, ha kedvem tartja, meg egyáltalán, társasági életet élni. A barátaim azt hangsúlyozták, hogy örüljünk, hogy ilyen felelősségteljesek a helyek (ez még a rendelet előtt történt), én pedig azért küzdöttem, hogy legyen jogom vágyni valamire, anélkül, hogy társadalmi elítélést kapjak érte.

Azt mondtam, le fog menni a szociálom, mint a Simeknek a játékban, akiket ilyenkor ki kell vinni találkozni valakivel, de ennek a viccelődésnek újabb ijedés lett az eredménye.

Ha egyedül élsz, amikor beköszönt egy világjárvány és mindenki a lakásokba szorul, akkor ugyanúgy mindig neked kell bevásárolnod, mint mikor nincs fertőzésveszély. Csak, ha köhögsz, vagy ne adj’ Isten, rosszul vagy, például influenzától, akkor is kénytelen vagy, elviselve a rosszalló pillantásokat. Tudom, netes rendelés: áprilisig már beteltek a házhoz szállítók naptárjai.

Ha családban élsz, vagy lakótársakkal, akkor fel tudjátok osztani a feladatokat egymás között, mint egyébként is.

Ha egyedül élsz ilyenkor, sokat leszel magad. Az Operatív Törzs tájékoztatón – ezt például minden nap együtt nézem a barátaimmal, az Index facebookján, mert ott viccesek a kommentek – Müller Cecília országos tisztifőorvos asszony bejelentette, hogy minimalizálni kell a személyes kapcsolatokat, aki teheti, maradjon otthon, mert minden találkozás veszélyforrás. Azt is mondta, ne menjünk a kedvenc kis klubjainkba.

Ha rengeteget dolgozol, eleinte észre se fogod venni, hogy megváltozott minden. Ha kevesebbet, akkor lehetőséged nyílik számba venni, hogy mi mindent lehet csinálni otthon, egyedül. Nekem itt vannak például a könyvek, amiket mindig is szerettem volna elolvasni. A Spotify, amire rég előfizettem, de sose volt elég időm igazi zenei felfedezőutakra vele. HBO, Netflix, YouTube: érdemes körülnézni a dokumentumfilmek és egyéb rejtett kincsek között. Nem győzök hálát adni az internetért: így mindenkivel tudom tartani a kapcsolatot, akármilyen hosszan beszélhetek, videóhívhatok. Persze, jó lenne most az idős rokonaimmal zsugázni – ezt a webes játékok helyettesíthetik. Nem véletlen, hogy a sportboltokban rengeteg súlyzó fogyott: marad idő, hogy kedvünkre eddzük a testünket. Ja, és életemben először csináltam palacsintát – magamnak.

Ha családdal élsz, végre együtt lehettek mindannyian. Vannak ismerőseim, akik most boldogok, mert ilyen szinte egész évben nincs egyébként, és vannak, akiket némi félelemmel tölt el a bezártság gyerekekkel, vagy, uram bocsá’, a házastárssal, mert megszűnik az a minimális privát élet is, illetve mert már régóta kerülik egymást. Szerencse, hogy autóval az erdőbe még mindig ki lehet menni. Kiereszteni a fáradt gőzt.

Vagy egy kertbe. Ha elég szerencsés vagy, és épp van a családodnak egy nagy kertje, bármikor elmehetsz oda. Napozni. Tollasozni. Hagyni, hogy valaki futballtrükköket mutasson neked, és te megtanuld őket, amit sose gondoltál volna magadról.

Ha egyedül élsz, nincs a lakásban senki, aki automatikusan veled tartana egy ilyen kalandra, ugyanakkor azt hívsz el a kertbe, akit csak akarsz. Akit szívből szeretnél. Egyedül élni most, ahogy mindig, néha kétségbeejtő. Néha pedig: a tökéletes szabadság.

Ha fiatal vagy és egészséges. Mert ha nem, akkor éppen, hogy kiszolgáltatottság. Azok az idősek és / vagy betegek, akik valóban magukra maradnak, a szociológiai értelemben vett társadalmi elkülönülés áldozatai: úgy szorulnak a perifériára, hogy nem is látjuk őket. Miközben arra fókuszálunk, van-e elég lisztünk meg katasztrófafelszerelésünk, és azt gondoljunk, a kormány majd gondoskodik „a többiek”-ről, elfeledkezünk róla, hogy veszélyhelyzetben is akkor jár jobban az emberi faj, ha összefog és egymásnak is segít. Egy konzervfelhalmozásra minimum kéne, hogy jusson három kérdés a szomszédok felé: maradt elég élelem a számukra? Ez persze most csak képletes, egyelőre úgy tűnik, élelmiszerhiánnyal nem kell majd küzdenünk.

1995-ben Chicagóban hőhullám tombolt, ahol 5 nap alatt több mint 700 ember halt meg. Ám kiderült, hogy nem a klasszikus demográfiai adatok jellemezték az elhalálozásokat. Élet és halál kérdése lett a konnektivitás: jellemzően azok nem éltek túl, akik egyszerre voltak gyengébbek és szociálisan izoláltabbak. Ebben a cikkben Daniel P. Aldricht, a Northeastern University Biztonság és Ellenállás Tanulmányok professzora arra is felhívja a figyelmet, hogy már maga a szociológiából előrángatott, és most újra divatos amerikai szóhasználat ( social distancing, társadalmi elkülönülés) is problémát fog okozni. Az én-túlélő mód fokozhatja a stresszt és az aggodalmat. A faj-túlélő mód viszont megnyugvást hoz, és valószínűleg nagyobb sikerrel jár.

Úgyhogy, miközben vigyázunk magunkra, emeljük fel a telefont, és nézzünk rá azokra, akik tényleg egyedül vannak. Beszélgessünk velük, szervezzük meg az ellátásukat étellel, gyógyszerrel, és éreztessük: nem csak magukra számíthatnak. A veszély elhárul majd, és rajtunk múlik, hogy addig sikerül-e meghaladnunk önmagunkat – az erre való törekvés pedig megőrülés ellen is biztosíték.

Forrás: ELLE