Futás!

És ekkor jött az az irtózatos hörgés és nyögés, meg a vérfagyasztó vinnyogás, a jajgatás, huhogás, sziszegés, visítás, és a hosszú, keserű sóhaj. A hangeffektek oka nem a világvége volt, nem is atomtámadás, se nem csőtörés, plafonhorpadás, liftzuhanás, tetőszakadás, hanem hogy Márti felállt a fotelból. Aztán gyorsan elköszönt, mert hogy otthon még dolga van.

Mi pedig nekiálltunk elemezni a felkavaró és fülzavaró eseménysort, és sajnálkozva (illetve undin röhögcsélve) megállapítottuk, hogy Márti dagadt lett. Hájas. Hurkás! Pedig az indokolt nagy zabálás óta mégiscsak eltelt egy bő hónap.

– Én a harangszerű ülepét vettem észre először – mondta Pisti felháborodva, és még a fejét is rosszallóan csóválta hozzá. Erre Spirike szipogva megjegyezte, hogy Márti nem tehet a fenekéről, hisz a barátunk. Szaki felröhögött, hogy a barátság nem lehet oka a nagy popónak, ellenben a zabálás igen! Spirike visszavágott, hogy akkor sem szép dolog csúfolni szegény Mártit. Pisti rávágta, hogy Márti nem szegény, csak simán dagi, mert sokat eszik. Spirike már hangosan zokogott, Szaki pedig, aki nem bírja hallgatni, ha Spirike sír, úgy döntött, hogy immár neki is távoznia kell. Kikísértük, hogy addig is vele legyünk, míg felveszi a kabátját, amit lengén kibontva hagyott, mintha tavaszi szellő incselkedne odakint, és nem a jég hátán tomboló mínusz.

– Nagyon laza csaj a Szaki, hogy nem gombolja be a kabátját – mondta Spirike még mindig Márti miatt szipogva picit. Pisti szerint viszont Szaki nem laza, hanem szintén dagadt, csak neki nem az ülepe gömbölyödik, hanem a hasa, ezért nem éri körbe a kabát – és még röhögött is hozzá egy nagyon, nagyon csúnyát.

Visszazuttyantunk a kanapéra, hogy átgondoljuk ezt a kérdést is. Megállapítottuk, hogy nem is a nagy hasa a legnagyobb problémája Szakinak, hanem az, hogy nem vesz róla tudomást. Mert amit nem vesz észre, az szerinte nincs, így van ez a kajálásával is, ami csupa autós meki, és amit olyan sebesen töm magába a piros lámpáknál, hogy maga se veszi észre.

És ekkor Spirike megint sírva fakadt, hogy ha Szakival ez megtörténhet, akkor az élet keserű és kegyetlen, és hogy csalódott a világmindenségben, és ezek után nincs mese, el kell mondania valamit őszintén, mert nem élhet tovább hazugságban.

– Na, mit? – kérdezte Pisti, mintha nagyon kíváncsi lenne, de én tudtam, hogy nem is.

– Haldoklom! – zokogott fel Spirike olyan keservesen, hogy erre már Pisti is mutatott némi érdeklődést.

– Mintha nem lenne semmi életerőm, folyton csak aludnék, de azt se tudok, csak kóválygok, mint egy zombi! Nézzétek meg, milyen sápadt vagyok! És sovány!!!

Néztük. Én jobbról, Pisti balról.

Spirike ekkor suttogva közölte, hogy meggyőződése szerint akkut leukémiás immunbeteg, de az is lehet, hogy bélboholy problémája van, és bárcsak inkább dagadt lenne ő is, elöl vagy hátul, neki mindegy, csak ne lenne fertőző cukorbeteg. Pisti szerint viszont csak simán agybeteg, az is csak viccből, persze, de még mielőtt folytathatta volna a diagnózist, magamból kitörve, majdnem sírva és bömbölve színt vallottam én is.

– December óta híztam négy kilót!!!

Pisti felröhögött, mi tagadás, Spirike is, és mivel az ember egyik legfőbb értéke az önirónia, hát én is. Aztán Pisti hirtelen felpattant és közölte velünk, hogy ezennel elindít minket a gyógyulás útján. Egyik kezét rátette Spirike fejére, másikat meg az én fejemre, és ezt mondta: – Sport, sport, sport. Ámen.

Először csak ámultunk, aztán meg bámultunk, és egyre izgatottabbak lettünk, Spirike pl. rádöbbent, hogy tényleg nem mozdult meg nyár óta, akkor is legfeljebb gereblyézett, én viszont még a gereblyével sem dicsekedhettem, mert nekem nincs.

– A sport az jó lenne – bólogattam, és ahogy Spiri is bólogatni kezdett, máris megtapasztalhattuk, milyen jó érzés, ahogy egy ritmusra leng a két fejünk.

Aztán leszottyadtunk megint, mert könnyű ezt kigondolni, de megcsinálni? Mit fogunk mozogni, amihez értünk? És mikor és hol?

– Futunk – közölte Pisti, és újra elmesélte, amit már százszor, hogy ő háromnaponta megfuttatja a kerületi idősek otthona agg lakóit a parkban, ahová nyugodtan csatlakozhatunk, ha bírjuk a tempót.

Felkacagtunk, Spirike meg én, hogy már hogy ne bírnánk, hisz nem vagyunk mi aggok, mire Pisti csak annyit mondott, hogy valóban nem okozhat gondot az a négy kilométer le meg fel.

– Mennyi??? – üvöltöttünk Spirikével, és máris erős izomláz sajgott a bal vádlinkban. Meg a jobban.

Már csak azt kellett kitalálni, hogy szervezzük be ügyesen azt a két kis dagadtat is, akik tuti, hogy azért rohantak el idő előtt, hogy tanúk nélkül táplálkozhassanak valahol egy titkos zugban.