Szimpatika – A kívülálló

Utóbbi kettőt azért emeltem ki, mert A kívülálló történetében is ezek játszanak kiemelkedő szerepet, különösen utóbbi. Január 13-án Magyarországon is debütált a széria az első két epizóddal, amelyek eseményei egy fiktív amerikai kisvárosban játszódnak. Mindenki ismer mindenkit, legjobb barátok, közvetlen kollégák, egymás mellett élő szülők és gyerekek alkotják a közösséget. Épp ezért még a szokásosnál is hátborzongatóbb, hogy az élete hajnalán járó kisfiú, Frankie Peterson meggyilkolásával megdönthetetlennek tűnő tanúvallomások alapján a település köztiszteletben álló baseball-edzőjét, Terry Matilandet (Jason Bateman) gyanúsítja a sokat látott, földhözragadt gondolkodású nyomozó, Ralph Anderson (Ben Mendelsohn). A nyilvános megszégyenítés kíséretében eszközölt letartóztatást követően azonban elkezdenek megsokszorozódni a férfi ártatlansága mellett álló bizonyítékok, amelyek eredményeként rejtélyes paradoxon bontakozik ki, Ralphnak pedig hamarosan egyetlen fő kérdésre kell választ találnia: lehetett Terry Maitland egyazon időben két különböző helyen?

Habár a java - legalábbis mennyiségben - még hátravan, már az első két epizód is elég jól definiálható kontextusba helyezi A kívülállót atmoszféra és történetmesélés szempontjából egyaránt. Mindkét epizódot a cselekmény egyik kulcsszereplőjeként is látható Jason Bateman rendezte, és nem meglepő módon úgy döntött, hogy Stephen Kinghez méltó hangulatot teremt, amely a szerző stílusvilágát ismerők számára egyértelműen azt jelenti, hogy búskomor, rideg, masszív, szürke színekkel fényképezett, fajsúlyos alkotásról van szó, ráadásul a forgatókönyv egy-két részletet még sötétebbre is színezett a regényhez képest. Persze nem is igazán lehet elképzelni másféle körítést, amely egy kisfiú meggyilkolását helyezi a startmezőre, majd szegről-végről az amerikai igazságszolgáltatási rendszerben rendőroldalról megjelenő emberi tényezőt vizsgálja, ám elsősorban mégis szövevényes krimit mesél. És habár az első két rész - mélylélektani vonalával és enyhe vontatottságával egyaránt - a True Detective-re hajazó modern zsarusorozatnak tűnik, be-belengeti a misztérium különböző szálait is, amelyek érdekfeszítő kérdéseket kelthetnek a nézőben.

Jason Bateman és csapata tehát eléri azt, hogy A kívülálló kezdése hatásos legyen, és felhívja magára a figyelmet, ugyanakkor amíg a történetben szereplő karaktereket alaposan, addig az események láncolatát kissé felületesen tolmácsolja. Nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a készítők pont a legfontosabb fordulatokat rendezik le csupán néhány perces, sokkoló, de elkapkodott képsorokban, miközben a kevésbé izgalmas átkötések akár tízperces etapokat is elfoglalnak a játékidőből. A cselekmény egyik kulcseseményén - amely a Terry bírósági tárgyalása előtti perceket dolgozza fel - például jóval tovább is elrágódhattak volna a készítők. Kielemezhették volna a tömegpszichózis jelenségét ebben a sztoriszakaszban, és a főszereplő figurákat is megmutathatták volna új aspektusban (ahogy azt King teszi az eredeti műben), ám ők inkább megmaradtak a rövid, tömör, látványos, de túlzottan hatásvadász alternatívánál.

Mindez alapján felemásnak érződik az összkép, ám a színészgárda munkája erősen megbillenti a pozitív irányba a mérleget. Jason Bateman már korábban is bizonyította, hogy komikusi vénája mellett a húsba maró emberi drámától sem riad vissza, így most, saját maga rendezésében is kiemelkedő, Ben Mendelsohnt pedig azért is különösen jó látni főhősszerepben, mert a közelmúltban inkább csak egydimenziós gonoszokat alakított (Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet, Ready Player One). És a külföldi kritikák által kiemelt, fontos szerepet betöltő Cynthia Erivo még be sem mutatkozott a dupla nyitórészben.

A kívülálló egyelőre nem tűnik kiemelkedő misztikus kriminek, viszont a jellegzetesen kőkemény King-atmoszférát sikerül megfelelően adaptálnia. A hátralévő nyolc részben elsősorban az a készítők feladata, hogy a cselekményvezetést is ugyanilyen átgondolttá és mélyrehatóvá tegyék.

Forrás: Kultúrpart, szerző: Hári Dániel