Szimpatika – A nevetés a legjobb gyógyír

A Mosolyszolgálat vezetője, Vass Szilárd, vagyis dr. Bohóc Sziszi, és társa, Szabó Róbert Endre, művésznevén dr. Bohóc Endre mutatta be, milyen egy átlagos napjuk. Sziszi 19 évvel ezelőtt egy kollégája javaslatára kezdett el a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál dolgozni. A szereplés persze nem állt távol tőle: 2008-ban költözött Szombathelyre a családjával az akkor induló Weöres Sándor Színház miatt, ahol színészként a társulat tagja lett.

A bohócdoktori vizitelések hangulata, a jókedvre derített gyerekek, és persze a szereplések szakmai kihívása azonnal lebilincselte őt, de ekkor még csak egy jótékony hobbiként tekintett az egészre. A fordulat pár hónap után következett be, és ma már nem tudna enélkül a hivatás nélkül élni.

Kezdetben eljárt Budapestre és Győrbe a kórházakba, de ez hosszútávon nem volt tartható. Ekkor jött az ötlet, hogy miért is ne lehetne Szombathelyen „bohócdoktorkodni”. Ez meg is valósult, dr. Bohóc Sziszi 2016 márciusa óta praktizál, áprilistól pedig fokozatosan bekapcsolódtak azok is, akiket addigra kiképzett.

Indul a műszak

Gyorsan egyeztettük a menetrendet: rövid konzultáció a különböző osztályok vezetőivel, szigorúan civil ruhában. Ilyenkor derül ki, hogy milyen típusú betegek tartózkodnak a kórtermekben, esetleg ki az, aki fertőző, fogyatékkal élő, állami gondozott stb. Utána öltözés: fehér köpeny, piros színű műanyag sztetoszkóp a nyakba, hangszerek a vállon és végül a piros orr.

Kezemben egy kamerával árnyékként követtem a két doktort, akik szerint ők nem PhD-vel, hanem a doktori fokozat bohóc változatával, BhD-vel rendelkeznek. Az első kórteremben olyan gyerekek feküdtek, akik valamilyen kisebb baleset után kerültek a gyermekosztályra. Kíváncsian vártam a fejleményeket, hogyan fogják lekötni a különböző korú gyerekeket.

A legidősebbel, egy 16 éves fiúval tudatták, hogy szerintük túl nagyra nőtt, és nem értik, miért került a gyermekek közé, majd úgy döntöttek, hogy egy altató dallal rövidre zárják a problémát. A fiú értette a helyzetet, hamar „elaludt”.

Egy kisgyereknél az alkatrészeiben hiányos sztetoszkópnak köszönhetően szívleállást diagnosztizáltak a doktorok, de gyógyítottak beteg széket, és vizsgáltak plüssmacit is. Mire végigértünk az osztályon, addigra két szülő és egy főorvos kapta el azt a fertőző betegséget, amit hordozójának piros orra jelzett...

Kevesen tudják, de a nevetésnek és a mosolynak mérhető élettani hatásai is vannak, serkenti az endorfintermelést, amelynek a stresszoldásban és fájdalom leküzdésében van szerepe, tehát Sziszi és társai nagyon fontos munkát végeznek.

A bohócdoktor

Bohócdoktor egyébként bárkiből lehet, aki elég nyitott és szenzitív erre a műfajra. Persze nem jelent hátrányt, ha az illető foglalkozott már előadóművészettel, de szinte bárki felhúzhatja a piros orrot és a sztetoszkópot. Viszont a vállalkozószelleműekek egy 4-6 hónapos bohócképzést is el kell végezniük, amelyen nagyrészt a bohócmesterséget sajátítják el, kisebb részben pedig pszichiátriai ismeretekkel gazdagodnak. A kórházi vizitek során a legkisebb csecsemőktől a végzős diákokig tisztában kell lenniük a korosztályok sajátosságaival, azaz a fejlődéslélektani korszakokkal. Természetesen a lehetséges egészségügyi problémákat és a higiéniai előírásokat is ismerniük kell, mivel minden egyes vizit egy orvosi konzultációval kezdődik, ahol eligazítást kapnak a kórházban fekvő gyermekekről.

Nem mindig könnyű

Néha mindenkit megvisel ez a foglalkozás, Sziszi erről így mesél: „Egyszer egy intenzív osztályon feküdt egy külföldi testvérpár. Családjukkal együtt átutazóban voltak Magyarországon, de autóbalesetet szenvedtek. Az autóban utazó összes felnőtt meghalt, csak ők maradtak életben. Az egyik gyermek súlyosan, a másik gyermek könnyebben sérült meg. Három hétbe telt, hogy találjanak olyan hozzátartozót otthon, aki ide tudott utazni, de tolmácsot sem volt egyszerű találni hozzájuk. Szegények azt sem tudták, mi történt velük, hogy hol vannak, vagy hogy miért kerültek ebbe a helyzetbe, és persze azt sem, hogy hol vannak a szüleik. Borzasztó nehéz lehetett nekik az is, hogy nem is beszéltünk egy nyelvet. Négy hétig látogattuk őket, eredményt két hét után értünk el: mosolyogtak ránk, visszaintegettek nekünk. Ezt rajtunk kívül csak egy velük foglalkozó gyógypedagógus tudta elérni, más nem. El nem tudom mondani, hogy ez mit jelentett számunkra, fantasztikus élmény volt idáig eljutni velük a szörnyű tragédia után.”