Szimpatika – Apának lenni tényleg klassz...?

Ma pedig egy átlagos reggeli indulás alkalmával a kilenc éves szöszi „angyalkám” belesodródik egy óriási hisztibe, ami annyira fel tudja bosszantani az embert, hogy szorít a mellkas és hasogat a halánték. Bizony egy kamasz fiú reggeli pofátlan beszólása, egy köszönés nélküli ajtóbecsapás is szíven tudja találni az anyát és az apát egyaránt. Ilyenkor persze újra kell kezdeni mindent, és arra gondolni, hogy így is a gyermekem.

Aztán amikor felnőnek, ezek a konfliktusok még nagyobb fájdalmat tudnak okozni. De ilyenkor is újra kell kezdeni akár minden reggel, minden héten, és ennyi gyermek esetében akár óránként többször is.

A felnövekvő gyermekekkel egyre több változást kell elfogadni, és őszintén szólva néha elviselni az addig elviselhetetlennek tűnő dolgokat.

Egyrészről büszkén mondhatom, hogy immár öt jogosítványunk van, no de csak két autónk (ha a céges autómat is beleszámítom). Ez néha bizony kavarodást okoz, mert persze nem egyszer az utolsó percben kérik el az autót. Ilyenkor persze jönnek az érvek: így biztosan hazajönnek az albérletből még éjjel, és szívesen velünk vannak akár szombaton is. Ilyenkor a pénteki munka után két hangszerrel és a táskámmal boldogan préselem fel magamat a tömött buszra, majd a vonatra, és még az sem szegi kedvem, hogyha lekésem a csatlakozást a kápolnásnyéki buszmegállóban. Mert legalább holnap otthon ébrednek a felnőtt gyermekeim, és már tervezgetem is a közös ebédet... Aztán persze szombat reggel valaki kitalálja, hogy neki mégis közbejött valami, így nem marad ebédre, és így tovább.

Minden nap, minden reggel, olykor perceken belül is minden meg tud változni. Mégse megyek haza, mégis hazamegyek, hozom a Julcsit, nem hozom a Julcsit, ott alszom a Kornélnál, itt alszik a Kornél... Persze a húsz év alatt ehhez hozzászokik az ember, én is folyamatosan képzem magam, és olykor kilépve önmagamból amolyan trénerként tágítom a tűrőképességem határait.

No, persze az apai stresszhelyzeteknek is vannak fokozatai. Nem mindegy például, hogy ki és milyen minőségben alszik nálunk. Mert bizony amikor nálunk aludt az első udvarló, akkor azért pislogtam párat, persze a nagylányomnak azt mondtam, örömmel és szeretettel látjuk. Aztán megkedveltem és megszoktam, hiányoztak, ha a hétvégén nem nálunk voltak, hanem a fiú szüleinél. Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor a nagyfiam barátnője töltötte nálunk először az éjszakát. Hogy megyek ki reggel a fürdőbe? Pizsamában vagy felöltözzek? Vagy mi van?!? De ez a jelenség megér majd egy külön írást!

Az is biztos, hogy az ember a kor előrehaladtával kicsit nehezebben viseli a változást. Az a véleményem, hogy nagyon könnyű azt mondani, hogy megújulni jó. De őszintén? Vannak dolgok, amiket úgy szeretek, ahogy megbeszéltük és ahogy megszoktuk. Az elmúlt húsz év tekintetében viszont kijelenthetem, hogy az apaság tartogat minden korra elegendő meglepetést, így folyamatosan karbantartja a stressztűrő képességünket, segít megemészteni a változást, és megtanít az örömteli újrakezdésre.