Szimpatika – Az utolsó Jedik rendezője megint jól átver mindenkit

Nem véletlen, hogy A tetovált lány második (amerikai) adaptálási kísérlete is hamvába holt, és Agatha Christie Orient Expressze is csak félgőzzel döcög – bár pont a krimikirálynő mozgóképes leporolása jelzi, hogy a 2010-es évek nagy nosztalgiahullámából ez a műfaj sem maradhatott ki. És ki más tudná jobban meglovagolni egy nosztalgiahullámot, mint Rian Johnson, aki a Star Wars VIII. epizódjával ezt egyszer már sikeresen megtette?

A Tőrbe ejtve sem tagadja, hogy fő célja tisztelettel adózni a whodunit (a forgalmazó magyarításában: "kitette") szubzsánere előtt, de persze divatos posztmodernséggel önreflexíven, a nézőre folyton kikacsintgatva. Johnson forgatókönyvében például az áldozat, Harland Thrombie (Christopher Plummer) maga is népszerű krimiíró, az egyik nyomozó pedig az ő egyik nagy rajongója. De a bonyodalom egészen szokványos: Thrombie örökségéért egyből ölre is mennek az elkényeztetett családtagok - ami viszont természetesen rögtön felveti a gyanút, hogy esetleg közülük valamelyik lehetett az elkövető. A különc magánnyomozó (Daniel Craig) azonban átlát a milliomoscsemeték vetítésén, és Harland ápolónőjét, Marthát (Ana de Armas) hívja segítségül, ugyanis szerinte a nő többet tud, mint amennyit elárul. Meg az sem árt, hogy Martha egy furcsa betegség folyományaként azonnal hányni kezd, ha hazugság hagyja el a száját.

Martha karaktere révén a bevezetés végére Johnson már a feje tetejére is állítja saját alapötletét, és miközben az elképesztő sztárgárda jutalomjátékát nézhetjük, a krimi-szabályokat mindenestül felforgató mű rajzolódik ki előttünk. Sziporkázó ez a szakasz, hiszen a mű egyszerre valósítja meg remekül azt a hangulatot, történetmesélési stílust, amiért az Agatha Christie klasszikusokat is szerettük, ugyanakkor folyamatosan rá is cáfol az elvárásainkra, és egy újabb szintre emeli az untig ismert paneleket. Azonban Az utolsó Jedikhez hasonlóan itt is csak nagyjából féltávig szempont a műfaji keretek feszegetése, és a végjátékra a Tőrbe ejtve céljává is az válik, hogy minél sallangmentesebben simuljon rá az elődök által kijelölt útra. Végül erőfeszítésbe sem kerül kitalálni, hogy "kitette", hiszen minél mélyebbre merülünk a fináléba, annál áporodottabb sablonok jönnek szembe.

Ami azért különösen fájdalmas, mert Johnson kezdetben éppen azt ígéri, hogy felül fog emelkedni ezeken a megoldásokon. A maníros magándetektív például sokáig hatalmas baleknak tűnik, ami remek szatirikus felhang lehetett volna, de persze végül kiderül, hogy nyomozónk csak megjátszotta ügyetlenkedését. Az áldozat krimiírói háttere, és ezzel együtt minden metaszintű próbálkozás szinte azonnal elsikkad, miután pedig a Tőrbe ejtve egy huszárvágással idejekorán felmenti szereplői többségét a gyanú alól, a Michael Shannontól Jamie Lee Curtisig terjedő sztárgárda túráztatása is meglehetősen öncélúvá válik. Igaz, ők mintha eleve csak azért szerepelnének, hogy az alkotás a könnyen jött, újgazdag privilégium gunyoros látleletét adja, de Johnson ebbe is annyira félszegen áll bele, hogy csak erőltetett aktuálpolitikai kiszólásokkal és közhelyekkel képes megtámogatni ezt a mondanivalót. 

A fentiekből remélhetőleg azért kirajzolódik, hogy minden negatív színezet kizárólag a Tőrbe ejtve saját ígéreteinek köszönhető. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a film eredetileg több akart lenni és több is lehetett volna, mint egy szórakoztató, ügyes Agatha Christie-másolat, semmi okunk nincs csalódni benne. El kell ismerni, Johnson elképesztő alapossággal és hozzáértéssel dolgoz fel krimi-paneleket, és paradox módon amikor a Tőrbe ejtve csúcsformában van, éppen azért van csúcsformában, mert tehetségesen imitálja a klasszikus whodunitokat. A díszletek és a kosztümök parádésan építik az arisztokratikusan titokzatos miliőt (és nem egy esetben a szkriptnek is fontos eszközeivé válnak), öröm nézni, hogy a cselekmény milyen céltudatos és feszes, és hogy az egymásra licitáló karakterek hogyan ontják magukból a feszültséget vagy a humort.

2020-ban pedig már tulajdonképpen ez is komoly fegyvertény: a közelmúltból mégis hány filmet tudnánk megnevezni, amely sikerrel támasztotta fel ezt a tetszhalott műfajt? Rian Johnsonnak tehát aligha lehet felróni, hogy nem hozott ki többet legújabb művéből, de a Tőrbe ejtve azért mégis kicsit tőrbe csalja nézőjét.

Forrás: Kultúrpart, szöveg: Becságh Dániel