Szimpatika – Az Apple sorozata minden riválisát megeszi reggelire

Alex Levyt (Jennifer Aniston) egy telefonhívás ébreszti hajnalban: népszerű reggeli showjának műsorvezető-társáról, Mitch Kesslerről (Steve Carrell) kiderült, hogy több nővel is lefeküdt kollégáik közül, és ezért kirúgták. Alexet összetöri, hogy legfőbb munkatársa és barátja nélkül kell folytatnia a munkát, ugyanakkor retteg is attól, hogy Mitch őt is magával ránthatja a mélybe. Eközben a műsor lelkiismeretes producere (Mark Duplass) azon ügyködik, hogy nézettséget faragjon a botrányból, a csatorna becsvágyó elnöke (Billy Crudup) pedig arra igyekszik felhasználni ezt a lehetőséget, hogy benyomja Mitch megüresedett pozíciójába a szabadszájú igazságharcos riportert, Bradley Jacksont (Reese Witherspoont). De közben mindannyiuk felett ott lebeg a kérdés, hogy mit tudtak a Morning Show-ban a műsorvezető dolgairól - és mit tussoltak el belőlük?

A The Morning Show első látásra meglehetősen rétegsorozatnak tűnik, amely elsősorban azok figyelmét fogja megragadni, akiket érdekel az újságírói etika és/vagy a celebvilág ezen szelete. A mű kezdetben tényleg az Aaron Sorkin-féle Híradósokra emlékeztet, főleg, hogy Witherspoon szájába hasonlóan szellemes(nek szánt) nagymonológokat adnak az írók. De a látszat ellenére a széria nem a hangzatos szövegekről, a színfalak mögötti nagy leszámolásokról szól: a sorozat hatalmasat húz azzal, hogy ezt a félig-meddig szappanoperai alapkoncepciót elképesztő érzékenységgel és aprólékossággal viszi végig. Nem az a lényeg, hogy ki fogja megörökölni Mitch Kessler székét, a fő kérdés ugyanis az, hogy milyen megrázkódtatást jelent ez az ügy a műsor és mindenki más életében.

A The Morning Show a csendes, de súlyos momentumok sorozata, amely tökéletes adagokban tárja fel a karakterek lelkivilágának, viszonyainak újabb rétegeit. Itt nincs szükség nagy rejtélyekre, kegyetlen árulásokra a figyelem fenntartásához, már az is a képernyő elé szögez, hogy mi újat tudhatunk meg például a szereplők múltjáról, és hogy milyen döntéseket hoznak a rájuk nehezedő nyomás alatt. A történetnek szinte példátlan módon nincs egyértelmű antagonistája: mindenkinek vannak szimpatikus és kevésbé szimpatikus tulajdonságai, a konfliktusokat pedig nem jó és rossz harca, hanem a különböző érdekek egymásnak feszülése, a lehetetlen erkölcsi dilemmák és a mindennapi gyarlóságok teremtik meg. A The Morning Show ezzel a Trónok harcában vagy a House of Cardsban megszeretett intrikus, csúcsminőségű karakterdrámát hozza, csak extrém szexualitás, vér és ütnivalóan antipatikus karakterek nélkül, hiszen itt a figurák minimális árnyalásán, apró-cseprő küzdelmein keresztül is bejárhatjuk azt az érzelmi skálát, amit az említettek szélsőséges, visszafordíthatatlan húzásaival.

Ehhez pedig olyan magukkal ragadó alakítások kellenek, amilyenekre tényleg csak az olyan sztárok képesek, mint a problémás főnök figuráját A hivatalban már alaposan belakó Carrell, az imádnivaló arroganciát sugárzó Crudup, vagy a részről részre új oldalát megmutató Gugu Mbatha-Raw. Egyedül Anistonon érezni, hogy még 15 év múltán sem tudta levetkőzni a Jóbarátokban megszokott túlzó manírjait, de végső soron ez még passzol is karaktere megjátszottságához. Mindenesetre akármelyik két színész is kerül egymás mellé egy jelenetbe, a végeredmény egyformán elsőrangú.

Már ezzel is az év, sőt az elmúlt évek egyik legjobb tévés produkciójáról beszélhetnénk, de a The Morning Show mindezt még meg is koronázza azzal, hogy ezt a koncepciót a 2017-ben kirobbant szexuális zaklatási botrányokra és az azok nyomán megjelent #metoo-mozgalomra fűzi fel. De ennek kapcsán sem pusztán hangzatos hívószavakkal dobálózik, hanem ugyanolyan aprólékos, fokozatos és ambivalens kidolgozást szállít, mint bármelyik másik aspektusában. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a sorozat a #metoo-t sem morális kérdések összességeként fogja fel, hanem emberi sorsokként, amelyeken egészen változatos módokon csapódnak le a téma különböző vetületei.

Mitch-csel például eleinte mélységesen egyet tudunk érteni abban, hogy nem követett el valódi bűnt (hiszen szigorúan véve csak viszonyai voltak), azonban ahogyan epizódról epizódra egyre jobban belátunk a szimpatikus külső mögé, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Mitch valódi jellemhibája, hogy képtelen megfogni az ezekben a helyzetekben megbúvó, kimondatlan hatalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan éppen azt kell belátnunk, hogy a Weinstein-ügy kapcsán még fekete-fehérnek tűnő morális kinyilatkoztatások folyamatosan megszürkülnek, ahogyan az "ártatlanabb" helyzetek felé fordulunk, hiszen ha Mitch sáros, akkor tulajdonképpen a felette szemet hunyó munkatársak, barátok is, főleg úgy, hogy a többiek igen cinikusan saját céljaikra akarják felhasználni Mitch bukását és az áldozatokat. És csak hogy bonyolítsuk a helyzetet, két másik szereplő éppen azzal küzd, hogy - egyébként teljesen konszenzuális - kapcsolatukat ne értelmezzék félre a #metoo szemüvegén keresztül.

A The Morning Show részéről már az is igen bátor lépésnek számított volna, hogy egy ilyen témába egyáltalán bele mer állni, azzal pedig messze felülmúlja az elvárásokat, hogy ilyen hamar ennyire korrekt, sokrétű és előremutató feldolgozását adja, miközben a közbeszédben legtöbbször még mindig csak a lövészárok-harc folyik. (Már ha egyáltalán megkezdődött ez a feldolgozás.) Így még az sem feltétlenül okoz rossz szájízt, hogy az évadzáró visszacsúszik a kezdeti didaktikus, mozgalmasan szarkavarós mederbe - ennél méltóbb lezárást is kaphatott volna az első szezon, és jobb alapozást a már zöld utat kapott második.

A The Morning Show így is rendkívül fontos alkotás, ugyanakkor hiba lenne azt gondolni, hogy ezen kívül nincs is más értéke. Hiszen azok is bőven élvezni fogják, akik csak egy mesteri, cizellált, karakterközpontú sorozatra vágynak.

Forrás: Kultúrpart, szöveg: Becságh Dániel