Szimpatika – Érez-e bűntudatot a bérgyilkos?

Frank Sheeran (Robert De Niro) pisztolylövésektől hangos, törvénytelenségtől terhes életút után megvénülve, egy idősek otthonában ülve számol be életéről a nézőnek, aki a negyedik falat csak leheletfinoman megkocogtató retrospektív narratívának köszönhetően képzelheti magát az egykori bérgyilkost kikérdező riporternek, régi piszkokat előbányászó nyomozónak vagy akár egy szálakat elvarrni akaró családtagnak. Ám akárkik is vagyunk a mesélő számára, az nem változtat a tényeken: az ír Sheeran steakhússal kereskedett, mígnem néhány gengszter, köztük a kiterjedt kapcsolati körrel rendelkező Russell Bufalino (Joe Pesci) is megízlelte áruját. Nem telt bele sok időbe, míg kiderült, hogy Frank megbízható fickó, aki megoldóemberként is profi, így szinte szemrebbenés nélkül eresztette már első néhány áldozatába is a golyókat. Az öltönyös-nyakkendős alvilágban történő menetelése azonban szintet lépett, amikor új barátság, sőt testvériség lépett az életébe a nagy port kavaró szakszervezet-vezető, Jimmy Hoffa (Al Pacino) képében.

Martin Scorsese fiatalon is az egyik legjobb amerikai rendező volt, az utóbbi években pedig többek között arra koncentrál, hogy a leginkább védjegyévé vált, klasszikus gengszterfilm-receptjeit újraértelmezze és bebizonyítsa: a huszonegyedik században is tökéletesen megállják a helyüket. A 2013-as A Wall Street farkasa a mester Casinójának eposzi nagyságú drámáját gondolta újra jó adag pluszkomédiával. Az ír most inkább a Nagymenőkhöz nyúl vissza, hiszen a Casinóval és A Wall Street farkasával ellentétben nem egy bűnügyi birodalom felépítőjére, hanem egy kisebb, hosszú távon mégis fontos sakkfigurájára fókuszál. Ez a gyalog, vagy talán inkább futó nem más, mint Frank Sheeran, aki hosszú évtizedekig festette a falakat (agyvelővel) Jimmy Hoffa és gengszterkörnyezete szolgálatában. Scorsese a Nagymenők narratívájához hasonlóan a Sheeran által képviselt, kisemberibb, a nagykutyákat enyhe áhítattal tisztelő karaktertípus szemén át láttatja az 1960-as évek egyik legkomolyabb, a közigazgatással és a politikával is alapjaiban összefonódó bűnügyi szerveződését.

Martin Scorsese gengszterfilmjei, és általában a műfaj más nagy képviselői is a felemelkedés-tündöklés-bukás témavilágot járják körbe, és ez most sincsen másképp. Sőt mi több, amíg korábban a gengszterek számára legalább egy kis reménysugár pislákolt az alagút végén, addig ezúttal már legelső jelenetükben lóg fölöttük a Halál kaszája, hiszen a direktor minden figura bemutatásakor gondosan feliratozza annak majdani elhalálozási dátumát, és a pontos körülményeket is. Az ilyen és ehhez hasonló újító húzások mellett érezhető, és csodálatra méltó az, hogy a rendező nem szégyell tanulni, még sikerekben gazdag évtizedek után is mer új megoldások után nézni. Ezt a hozzáállást leginkább a szép hosszú snittekben rögzített, az erőszakot rendkívül hitelesen ábrázoló akciójelenetek képviselik, amelyek egyértelművé teszik, hogy Scorsese merített a Netflix irányadó trendjeiből is.

Forrás: Kultúrpart , Szöveg: Hári Dániel