Szimpatika – Hogyan fogadott örökbe egy kutya?!

Október 24-e, kedd volt, egy napsütéses, őszi, átlagos hétköznap. Reggel kávé, napközben munka, délután hazaérkezés. Az egyetlen „rendkívüli” esemény az volt, hogy kivételesen nem álltam be a kertbe a kocsival, csak leparkoltam a ház előtt.

„Nahát! Milyen jópofa kutya vagy te! Nem is félsz annyira, gyere ide, hadd simogassalak meg kicsit. Na, nem, a kertbe nem jöhetsz be, maradj csak kint!”

1 órával később újabb kör az autóhoz, a kis kajla még mindig ott áll, néz a gomb szemeivel. „Édes vagy, de maradj csak kint, biztos jön a gazdád.”

Újabb egy óra múlva SMS küldtem az öcsémnek: "Te, itt van egy kutya a kapuban 2 órája, mit csináljak? Borzasztó jófej." Azonnali érkezik a felmentősereg, hozzuk be, ne álljon kint az utcán, hiába kertes házas övezet, sok az autó, nehogy elüssék. Biztos a könyékről lógott meg, van rajta nyakörv - igaz nagy rá, vastag, koszos-, de a kutya elég tiszta, jól táplált, kell, hogy legyen gazdája!

Végigjártuk a környező utcákat, de senkinek nem hiányzik. Bízom a közösségi médiában - az állásom is ennek köszönhető - egy rozsdaszínű, gombszemű cukiságbomba biztosan hamar gazdára talál. Órákig semmi, a facebook poszt alatt ismerősök vicces kommentje, gratulálnak, boldog kutyatulajdonos lettem. Azt aztán biztosan nem! Sokat dolgozom, rendszertelenül járok haza, néha sok száz kilométert kell utaznom, ráadásul már van egy macska a házban, alkalmatlan vagyok a kutyatartásra és nevelésre. Pedig mennyire szeretnélek, mindig ilyen kutyát akartam! Kajla fülű, összevissza szőrű, térdig érő kutya vagy. És nagyon bújós!

Önkormányzat, közterület felügyelet, állatmentők, senki nem tud semmit tenni egy kóbor kutyával. Este 10 óra után kijön mégis egy alapítvány, de amikor a kutyát a karjaimban viszem ki, csak gratulálni tudnak. Bár szerződtek az önkormányzattal, csak támadó, vagy bántalmazott állatokat visznek el. Ez a törpe pedig a karjaimban fekszik és nyalogatja az arcomat. "Ha nagyon nem tudsz vele mit csinálni, reggel 8, Illatos út. Jó éjt!"

Fürdetés, oltási program, chip, tálak, póráz, nyakörv. Így lett kutyám akkor, amikor legkevésbé sem akartam, és amikor a legnagyobb szükségem volt rá, hogy legyen mellettem valaki. Egyszer azt mondta apám a gyerekre, hogy ha jönni akar, jönni fog, nem fog az ideálisnak elképzelt pillanatra várni. Hát ez a kutyagyerek jött.

Ez már több, mint egy éve történt. Azóta Luca ivartalan, imádják a szomszédok, ő imád mindenkit, aki simogatja vagy labdát dob neki, én pedig szent lehetek a szemében. Még akkor is, ha minden reggel megvetéssel néz rám, amiért magára hagyom. De azért, ha hazaérek végre minden rendben, bejöhet a házba, ugrálhat a kanapén, az előszobában pedig azt a piros pulcsimat rágcsálja, amit a második nálam töltött napján szerzett meg a szék háttámlájáról. A kedvenc pulóverem volt, de most is épp azzal birkózik. Egy percig se bánom, hogy elkobozta. Sőt, a falról letépett tapéta és a darabokra tépett linóleum se számít!

Aki teheti, fogadjon örökbe egy kutyát. Menhelyről, út széléről, bárhonnan. Vagy hagyja, hogy a kutya fogadja örökbe őt.

Olyan barátság születik a kapun belépve, amit csak a kutyás emberek ismernek - és az emberes kutyák. Ez a kis tasmán ördög néha fárasztó, hangos, neveletlen kölyök, néha pedig a világ legjobb kutyája, aki tud póráz nélkül sétálni, a kanapén fekve tévét nézni, kergetni a macskát a nappaliban, egy méhet a kertben, szaladni a saját farka után, sőt még a főkertész feladatot is felvállalta. Csak az a hálás, csodálattal teli tekintet és őszintén boldog ugrálás nem változik, ami minden nap fogad a kapun belépve.

U.i.: a macskával való együttélés azóta sem zökkenőmentes, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten.