Szimpatika – Hogyan maradtam szemüveges?!

7 éves korom óta használok szemüveget, 29 vagyok. Persze voltam pápaszemes és vakegér, de sose zavart igazán. Sportoltam, vezettem, barkácsoltam, szóval csináltam én mindent, amit egy rendes, rendesen látó ember. Nem zavart, hogy reggel fel kell venni, este letenni az éjjeli szekrényre, hogy télen bepárásodik, ha belépek az utcáról a házba, postára, irodába, bárhova. Megtanultam vele együtt élni, sőt, még jól is áll, nehezen tudnám elképzelni magamat nélküle. A részem lett.

Aztán idén valahogy mégis szerettem volna menő napszemüveget venni, akár többet is, úszni menni úgy, hogy látok, nem csak félvakon tapogatózok, nem törölgetni a fűrészport a lencséről ha kutyaházat építek, látni a szaunában, nem csak opálos foltokban lazulni. Mert közben eljutottam a -7,5 dioptriáig, úgy kell a szemüveg, mint az oxigén.

A kontaktlencse valahogy sose volt szimpatikus, elfelejtem, begyullad, kosz megy mögé, bele kell nyúlnom a szemembe, rendelni kell, elfogy ésatöbbi. Hosszas vívódás után rászántam magamat, hogy elmegyek egy vizsgálatra, úgyis szükség lenne egy új szemüvegre, nem költök rá . Megvizsgálnak, megműtenek, nem vakulok meg egy lézersugárral a szememben, fizetek, veszek egy menő napszemüveget és boldogan távozok, visszamegyek kontrollra, elhagyom az ilyenkor kötelező szemcseppeket és még teljesebb életet élek mint eddig.  Lett volna azért szemüvegem, de 0 dioptriás lencsével, csak úgy, megszokásból.

Háromszor mérték újra a szememet, kiderült, hogy vékony a szaruhártyám. Bár számtanilag számítási hibahatáron belüli az eltérés, de ilyen dioptria mellett annyira kockázatos a beavatkozás, hogy nem vállalta a szemészeti központ. Nem vakultam meg, nem fizettem, csalódottan, szemüvegben távoztam. Szeretem a szemüvegemet, de jobban szerettem volna búcsút venni, már úgy beleéltem magamat.

Annyira lehangolt, hogy azonnal csináltattam egy új szemüveget. És egy napszemüveget. Életem első, igazi, napszemüvegét, amivel látok is. Persze dioptriás lencsével, cserélgetni kell, nem tudom csak úgy lazán a  fejem tetejére tolni, mert akkor nem látok. De ülhetek a naplementében hunyorgás nélkül, nem fog vakítani a hó télen, és azért mégis, jobb így, hogy nem lőtték meg lézerrel a maga módján tökéletes szemgolyómat.