Szimpatika – Az úszás mindig mindenek felett áll!

A szüleim valóban csodálatos emberek voltak, hatalmas teljesítménnyel a hátuk mögött. De akkoriban még nagyon kevés televíziós sportközvetítés volt, ezért ritkán állították meg őket az utcán. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy biztosan borzasztó lehetett ilyen nagy emberek árnyékában élni, erre csak azt tudtam felelni – és remélem, ezt senki nem érti félre –, hogy az a borzasztó, ha az embernek semmilyenek a szülei. Persze gyerekként a szüleinket általában nagyhatalmú varázslónak tartjuk, de az én szüleim a nagyszerűségük és a kitűnő sporteredményeik mellett teljesen normálisak voltak, imádnivalók és kibírhatatlanok, tehát teljes mértékig olyanok, mint általában a szülők. Az, hogy nálunk egy családi vacsorán közel húsz olimpiai bajnok volt jelen, nekem egyáltalán nem volt furcsa. A zenész családokban nyilván zenészek gyűlnek össze, a színészeknél pedig színészek, ebben nincs semmi rendkívüli.

Te viszont a versenyzés abbahagyása után nem maradtál a sport közelében.

Én vagyok az egyetlen a családban, aki kiszálltam a sportból, ráadásul végérvényesen. A sport egy nagyon fontos és komoly része az életemnek, de az már múlt.

Az edzői tevékenység sem vonzott?

Nem, soha, eszembe se jutott, mert alkatilag teljesen alkalmatlan vagyok rá. Főnöknek sem lennék jó, mert inkább magam végzem el a feladatokat, sőt, néha gyorsabban elkészülök így, mint amennyi idő alatt elmagyaráznám valaki másnak, hogy mit kell csinálni. Egyébként nálunk elvárás volt, hogy mindenkinek legyen polgári foglalkozása: édesanyám gyógyszerészként dolgozott is a szakmájában, édesapám pedig művészettörténészként végzett, de ők aztán a sportban teljesedtek ki.

Innen ered a művészetek iránti rajongásod is?

Apu nagyon szeretett minden művészetet, nyilván ezért választotta ezt a szakmát. Két évig Bolognában élt, egy vízilabda-csapatot edzett, így rengeteget utaztunk. Isteni volt vele bárhol járni, mert mindenhol magyarázott, mesélt, még otthon is. Kiskoromtól kezdve jártunk múzeumokba, kiállításokra, és én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy saját tárlatvezetőm volt, aki minden kérdésemre tudta a választ. Később aztán elmesélte, hogy annyira kíváncsi gyerek voltam, hogy fel is kellett készülnie egy-egy kirándulás előtt, mert tudta, hogy rengeteg mindent kérdezek majd. Ez akkoriban volt, amikor még együtt éltek a szüleim, de aztán tízéves koromban elváltak, bár szerencsére mindenki jóban maradt mindenkivel.

Ennek ellenére mindig megemlíted, hogy ez egy nagyon komoly törés volt az életedben.

Engem ez tényleg nagyon bántott. Ennél csak az bántott jobban, hogy én magam is elváltam. Gyerekként megfogadtam, hogy én sose megyek majd férjhez, így elválni sem fogok. De aztán persze beleszerettem a későbbi férjembe, Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozóba. Akkor úgy gondoltuk, hogy mi sosem fogunk elválni. Tévedtünk.

Bizonyos szempontból igen, bár, ahogy említettem, nálunk eleve elvárás volt a polgári foglalkozás. Amikor eldöntöttem, hogy komolyan akarok foglalkozni az úszással, a szüleim egybehangzó véleménye az volt, hogy két feltétellel csinálhatom: nem romolhat a tanulmányi eredményem, és a sportra csak játékként tekinthetek. Mert persze véresen komolyan is lehet csinálni, de ez nem egy foglalkozás. Persze ma már sokaknak ez jelenti a megélhetést is, de én azt gondolom, a mai fiatal sportolóknak is jót tenne, ha lenne civil szakmájuk, mert a sport éppúgy illan el, mint a fiatalság. Azt viszont mindig is tudtam, hogy gyerekekkel szívesen foglalkoznék. Kezdetben elgondolkodtam a nyelvtanári pályán, mert angolul és németül nagyon jól beszélek, oroszul is megértetem magam, az olaszból is rám ragadt valami és persze ott a latin is. Ugyan fogorvos soha nem lettem volna, de aztán amikor láttam, hogy Misának milyen jól megy az egyetem, én is jelentkeztem az általános orvosi karra – és ez lett életem egyik legjobb döntése.

Ugyanakkor a „kakaón nevelkedett budai lány” számára hatalmas tanulságokkal szolgált, hogy megismertem az átlagos pesti életet. Mivel az újszülötteket hetente látogattam, olyan intim szférákba is beleláthattam, amire keveseknek van lehetősége. Tanulságos és gyakran elszomorító volt a szegénység, a nyomor. Néha, amikor nagyon elkeseredem valami miatt, mindig erre gondolok, és rájövök, hogy nem azzal kell foglalkoznom, amim nincs, hanem hálát kell adnom azért, amim van.

Éppen negyven éve praktizálsz, mint gyermekorvos. Mennyit változtak a szülők, a gyerekek és a betegségek?

A betegségek nem sokat, de az tény, hogy manapság sokkal több az allergiás gyerek. A szülők viszont rengeteget változtak, ez ma már egy látszólag sokkal magabiztosabb, nagyobb önbizalommal rendelkező generáció, aki általában este fél 9 és fél 10 között elvégzi az interneten az orvosi egyetemet, és a chatszobából kész diagnózissal érkezik. Valójában a mai szülők generációja borzasztóan bizonytalan, mert nem tudja, hogy mit akar, és azt se tudja, hol akarja azt a nem tudja mit. Vagy nem képes megélni, vagy elmegy egy multihoz álomfizetésért, de azzal sem tud mit kezdeni. Sehol nem arról szól a történet– mondom ezt két válás után, amire egyáltalán nem vagyok büszke én sem –, hogy mit tehetek érted, hanem csak arról, hogy én hogy járok a legjobban. Nem az a jó irány, hogy autóból, bútorból, férjből vagy feleségből a legjobb kell, és ha mégsem az, akkor le kell cserélni, majd lesz másik – ami egyébként ugyanolyan lesz, csak máshol kell majd foltozni. A nagymamám fotelét sokadszorra húzatjuk át, és még mindig fotel. Ma már nem csinálnak olyan fotelt, amit érdemes áthúzatni.

A gyerekek is megváltoztak?

Nem, a gyerekek mindig nagyon aranyosak, és hihetetlen mennyiségű szeretetet és megbecsülést adnak. Azt pedig imádom bennük, hogy megtéveszthetetlen igazságérzetük van.

Fantasztikus érzés lehet, hogy tizennyolc évig kíséred végig a gyerekek életét, látod őket változni, felnőni...

Ennél csak az jobb érzés, amikor felhív egy-egy volt kis betegem, hogy édesanya vagy édesapa lett, és szeretné, ha én lennék a gyermeke orvosa is. És a legjobb az egészben az, hogy emlékszem még arra is, hogy az újszülött apja vagy anyja például mire volt allergiás, vagy volt-e esetleg más, örökölhető problémája. Tizennyolc év rengeteg idő, sok szülővel igazi barátság szövődött annak ellenére, hogy sok kollégám óvott még a tegeződéstől is – mert hogy távolságot kell tartani a páciensekkel és a hozzátartozókkal. Én viszont úgy gondolom, a tisztelet nem a magázódáson múlik.

Kiszámoltad valaha, hogy negyven év alatt hány gyereket gyógyítottál?

Fogalmam sincs, ahogy azt sem tudom, hány kilométert úsztam le – bár mások számolgatták, és állítólag már többször kiteszi az Egyenlítőt. A Statisztikai Hivatal kedvéért azért néha muszáj számolgatnom, mert azon bolondok közé tartozom, akik valóban megszámolják, hány kórházi beutalás történt. Mindenesetre az biztos, hogy rengeteg gyerek jelenik meg a rendeléseken, a téli időszakban nem ritka, hogy négy óra alatt negyven gyereket kellene megvizsgálnom. A négy óra a hivatalos, én viszont úgy gondolom, a rendelési időnek akkor van vége, ha elfogytak a betegek. Ennek ellenére az nagyon felbosszant, ha valaki a rendelés végére érkezik, hogy ne kelljen sokat várnia, tudván, hogy a doktornő úgyis benn marad... A szülőkkel nem mindig egyszerű.

Mit profitálsz ma az élsportolói múltadból?

Sok mindent. Például fegyelmet, kitartást, célorientáltságot, és azt az igényt, hogy minden napnak legyen értelme. Ami ma vagyok, annak jelentős részét a sportnak köszönhetem. Sportolás közben megtanulod, hogy a tested szolgál téged, és hihetetlen érzés, hogy amikor már azt hiszed, nem bírod tovább, még mindig rengeteget kibírsz. Nekem az édesanyám talált ki egy edzéstervet – aki mindig minden ígéretét beváltotta –, és ő azt mondta, hogy ha ezt végigcsinálom, akkor a következő évben egy bizonyos eredményt el fogok érni. És mindig igaza lett.

Hány edzésed volt naponta?

Napi kettő, átlagban tizenhatezer méter, előtte gimnasztika, és közben rendesen jártam iskolába is, nem lettem magántanuló. Az volt a feladat, hogy tiszta erőből, levegő nélkül, gyorsúszásban csináljam, ameddig bírom, plusz ezer métert. Úgy kezdődött, hogy a harmadik százméteres távnál már levegőt kellett vennem, a negyedikbe majdnem belefulladtam, ráadásul lassú voltam. De három hét múlva már le tudtam úszni háromszáz métert levegő nélkül, és fél évvel később elértem a célom, ráadásul javult a részidőm is. Mi mást szűrhettem volna le ebből, mint azt, hogy a csillagos égig tolhatom a határt... Ma már nem értem, miért volt annyira fontos az az ezer méter... nevetségesnek tűnik, hogy századmásodpercek mennyit számítottak, hogy ezen múlt az életem. Ha egy cápa üldöz, úgyis teljesen mindegy, hogy két tizeddel előrébb vagy-e, vagy sem. Kicsit olyan ez, mint a kamikazéknál, akikkel elhitetik, hogy arra születtek, hogy beüljenek egy gépbe és az életük árán célba érjenek. Ugyanakkor az én esetemben adottak voltak a példaképek: szerettem volna olyan lenni, mint a szüleim vagy mint Misa, a vőlegényem – másnak egy sem jut, nekem egyből három minta volt a közvetlen környezetemben.

Fejben mi történik egy edzés alatt? Mit lehet kezdeni a monotóniával?

Egy komoly verseny alatt teljes koncentráció kell, de egy lazább edzés – bár abból kevés volt – valóban egyhangú tud lenni. Mindig imádtam a verseket, így elkezdtem megtanulni a kedvenceket, és ezeket mondogattam magamban úszás közben. Ennek köszönhetően remekül tudok versrészleteket idézni, így egy-egy társaságban nagyon műveltnek tűnhetek. A monotónia ellen nyilván alkalmazni kell bizonyos trükköket, de amikor kitaláltam, hogy lefutom a maratont, akkor sem unatkoztam futás közben, pedig az sok szempontból unalmasabb sport, legalábbis számomra. A víz azért nagyon jó, mert elringat. Édesanyám mindig azt mondta, hogy a víz úgy bánik veled, ahogy te bánsz vele: ha ütöd, visszacsap, ha simogatod, akkor lágyan átölel. Nagyon érdekes, hogy akár nagy öröm, akár nagy bánat ér, a vízben a mai napig megnyugszom. Valószínűleg nem véletlen, hogy a bolondokat is vízbe tették régen...

Milyen sportot űzöl manapság?

Az úszás mindig mindenek felett áll, minimum ezer métert úszom, mert annál kevesebbért nem érdemes bemenni a vízbe. Konkrét edzéstervem van, de ellibegek a víz tetején, mint egy plankton, szóval nem érzem erőlködésnek. A kondizásra is rákaptam, ráadásul ott mindig vannak ismerősök, akikkel lehet beszélgetni. A futást is szerettem, amíg bírta a térdem, de ha másra nem jut idő, akkor otthon tornázom. Mindenesetre az uszodánál nincs jobb hely. Az egységhez tartozni, uszodainak lenni számomra jelent valamit, szinte a második otthonomként tekintek rá. Édesapám hat éve halt meg, de amikor lemegyek a Komjádiba, mindig odanézek, nem ül-e ott, a régi helyén. Szeretem, hogy öt percen belül jön valaki, akit ismerek. De sajnos egyre kevesebben vagyunk. Nem tudom, hogy a mai fiatalok ennyire sajátjuknak érzik-e az uszodát vagy csupán munkahelyként tekintenek rá. De azt hiszem, semmit nem éreznek a sajátjuknak, az országot sem.

Te soha nem gondolkodtál azon, hogy külföldön próbáld ki magad?

Felmerült – nem is egyszer –,hogy elmegyünk innen, de sose lettem volna képes rá. Engem ez az ország kiképzett, nekem itt játszották a Himnuszt, és itt lettem ismert ember. Nem cserélném el semmiért azt, hogy ha bemegyek egy boltba, szinte egyből megszólítanak, és mindenkinek van hozzám egy kedves szava. Tudom, hogy nem ilyen a világ, de én itt nagyon sok szeretetet és megbecsülést kapok orvosként, sportolóként, és emberként is. Nem tartanám vissza a fiamat, ha azt mondaná, hogy szerencsét próbálnak külföldön, de azért titkon örülök, hogy a közelemben maradnak, és kiélhetem magam nagymamaként is. Ahogy Hofi fogalmazott egyszer: kalandvágyból itthon maradunk.