Szimpatika – „Tudja, milyen jó szabadon”- belvárosi méhészkedés

A mézet sokan úgy propagálják, hogy mindenre gyógyír. Mi az igazság?

Nem csodaszer, de tényleg fantasztikus anyag, amelyet egészen bonyolult eljárással állítanak elő a méhek. Ugye, a méh nektárt gyűjt vagy ún. „édesharmatot”, ami ha nem szépelgünk, bizony a tetvek váladéka – ebből készül az, amit „erdei méz”-ként címkéznek. A méh a kaptárban hozzáadja a nektárhoz a saját enzimjeit, majd besűríti, tehát elpárologtatja a vizet: öntögeti egyik sejtből a másikba. A 18 %-os víztartalmat elérve lezárja a sejtet: vékony viaszréteget képez a tetején.

A méz enzimjei valóban immunerősítő hatásúak, propolisza pedig antibakteriális, de idővel csökken az ereje. Így bár elméletileg ehető az egyiptomi sírokban talált méz, hiába. Nagyon fontos a méz tárolása is: csak üveggel vagy saválló rozsdamentes acéllal érintkezhetne! De leglényegesebb, hogy tilos a mézet melegíteni! Értéktelen lesz, mivel a benne lévő enzimek hőérzékenyek. Folyós mézzel persze könnyebb bánni, ezért sok termelő hevíti. A forró tea is tévút. Ha a méz évekig nem kristályosodik – az akác kivételével –, azt jelenti, hogy baja van. Pedig sokan pont fordítva hiszik. 90 éves édesanyám és én azóta nem kaptunk el semmilyen influenzaszerű betegséget, mióta a cukrot teljesen elhagyva sok mézet eszünk.

Hogy lehet itt, ilyen sűrűn lakott helyen méhészetet működtetni?

Kicsit el van rejtve a kaptár a kertben: egy kisebb faház. Jól meg kell nézni, hogy a kívülálló lássa, donganak körülötte a méhek. Sajnos sok ember fél tőlük, pedig nem támadnak, csak védekeznek. Engem persze megszúrnak, ha piszkálom őket, benyúlok a kaptárba, de annyira nem zavar, hogy kesztyűt húzzak. Megszoktam. Ahol most ülünk, öt méterre tőlük, már nem bántanak. Ha kinézek az ablakomon, látom a kaptárt, vagyis a lányokat – ahogy a méheimet hívom. Egy méhcsalád ugyanis kb. 60 ezer lányból és 500 fiúból áll, és csak a nőstények dolgoznak.

Ön konzervatóriumot végzett orgona szakon. Hogyan lett zenészből méhész?

Első generációs kétkezi munkás vagyok. A lefelé törekvés talán nehezebb, mint a fordítottja – ha beleszületek egy méhész-dinasztiába, átadódnak a tapasztalatok. A szüleim pedagógusok, apám volt az első híres matematika-osztály osztályfőnöke a Fazekasban. A mamám szintén ott tanított. A barátaim a mai napig ebből a közegből valók. Itt, a Svábhegyen volt nyaralónk, 12 éves koromban költöztünk ide – ahol 44 éve lakom. Valóban orgonistának készültem, a zene azóta is a legnagyobb szerelmem – főleg a bécsi klasszika és a barokk. ’83-ban a kőkemény Kádár-korban még a bécsi Zeneakadémiára is jártam, úgy, hogy sima turistaútlevéllel mentem ki. De egyre inkább azt éreztem, nem lesz belőlem nagy művész. És túl sok zenészt láttam megkeseredni, mert középszerű maradt.

Igen, ez minden művészeti ágban tragikus életutakat tud rajzolni.

Nekem akkor kidobott időnek tűntek a zenével töltött éveim, de ma már fordítva érzem. Jobb híján elmentem dolgozni egy német kereskedelmi céghez. Utáltam. Kitűnően kerestem, konszolidált polgári életet éltem, de nem motivált. Épp 25 éve álltam itt a kertben, és azt gondoltam, méhészkedni fogok.

Nekem egy láncszem hiányzik. Miért pont méhészkedni?

Nem tudom. Akkor még azt sem hallottam, hogy kolozsvári nagyapám – az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, az ottani magyar színház igazgatója – hobbi-méhész volt. Talán Maeterlinck A méhek élete című könyve inspirált... Megvettem az első kaptáromat, de a közelébe se mertem menni. Mikor végre kinyitottam, úgy beöltöztem, mint egy űrhajós. Az a méhcsalád persze elpusztult, mert nem értettem a szakmához. Két út állt előttem. Az egyiket már ismertem: a jól fizető, stabil irodai munkát, amit nem látok elég értelmesnek, értékesnek. A másikról meg tudtam, hogy értelmes, kézzel foghatóan szép és jó a végeredménye, nincs bezártság, se főnök, de nagyon rossz megélhetés.

És kockázatos.

Mezőgazdasággal foglalkozni eleve, a méhészet pedig messze a legkockázatosabb. Ma különösen. De a szabadságot és a méheket választottam. A családom, a barátaim elképedtek, mire adtam a fejem, főleg, hogy itt, a Svábhegyen. Holott Nyugat-Európában teljesen bevett a belvárosi méhészkedés. Pl. a Bécsi Állami Operaház tetején is működik méhes. Láttam a polgármestert személyesen tekerni a pörgetőt az előcsarnokban. Párizsban mindkét operaház tetején, de más középületeken, múzeumokon is nagyon elterjedtek a méhészetek. Pl. a Bécsi Szépművészeti Múzeum honlapján a Mézek címszó is kezdőoldalon szerepel. Ez Budapesten még nem szokás, de most pont a 12. kerület kezdett akciót, hogy terjessze a méhészkedést.

Elég nektárt tudnak gyűjteni a méhek egy nagyvárosban?

Már többet, mint vidéken. Ahol csak nagy táblákból gyűjthetnek, ha az az egy növény elvirágzik, nem találnak semmit. Az árokpartokat is kaszálják. Ráadásul erősen permetezik a táblákat, úgyhogy bármilyen furcsa, sokkal jobb minőségű a belvárosi méz – most tette közzé az osztrák méhészújság a laboreredményeket.

Sajnos a méhek évek óta iszonyatosan pusztulnak, és a méhészkedés már nem olyan szép, mint volt. Egyre inkább a betegségek elleni küzdelemről szól. Ma az a fő kérdés, milyen vegyszert tesznek a kaptárba, mert belekerül a mézbe is. A méhek tragédiáját az emberi kapzsiság okozta: a minél több méz, vagyis profit érdekében a méhanyákat összevissza keresztezték. Ázsiában él egy atka, amit az ott élő méhek fölismernek, tudnak védekezni ellene. Az onnan Európába hozott méhanyákkal jöttek az atkák is, és kb. 10 év alatt elterjedtek. Az itteni méh nem érzi a veszélyt, elpusztul. Ma már nincs egyetlen atkamentes kaptár sem vegyszer nélkül, a biológiai védekezési módszerek sajnos nem túl hatékonyak. A természetben ezért nem élik már túl a méhek.

A rovarirtó szerek védik a méheket, de a méh is rovar.

Nehéz ügy, próbálják úgy kiszámítgatni az adagot a méhészek, hogy az atka elpusztuljon, a méh csak megszédüljön, de sajnos az atka egy idő után rezisztenssé is válik a szerekre. Ráadásul újabban a legkülönfélébb vírusok hordozója, amibe a méhek halnak bele. Én úgy vagyok vele, hogy azt a mézet, amit nem ennék meg, el sem adnám. Egyelőre nem tartok ott, de kérdés, meddig. Ma már nem kezdenék méhészkedésbe, ez mégis olyan szenvedély, amit abbahagyni sem lehet. Jó dolog családilag művelni, de én elváltam – nem a méhek tehettek róla –, a 22 éves lányom más úton jár.

Egyre inkább a veszteségek mérséklésére kell berendezkedni?

Régen kb. minden harmadik év volt rossz, minden harmadik jó. Már alig van jó év. Az idei úgy indult, hogy a 40 kaptárom fele elpusztult az atkától. Az első 10 évet nagyon szerettem, azóta egyre romlik a helyzet. A klímaváltozás miatt is minden évben ki kell találni valamit. Tavasszal egy irreálisan meleg hónap után elfagynak a virágok. A méhek rendkívül érzékenyek minden apró eltérésre. Ha a tél nem elég hideg, az anyák elkezdenek télen is petézni, megnő az élelemfogyasztásuk, tavaszra hasmenésük lesz, elpusztulhatnak. Sokan antibiotikumot adnak nekik, ami szigorúan tilos, mert bekerül a mézbe. Jobb esetben – nálam is ez történt –, legyengülnek, és nem tudnak annyit gyűjteni.

Egy méhész szereti a méheket?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy számomra lenyűgöző lények. Mondok pár érdekességet. Nyáron egyetlen családban naponta kb. 1500-an születnek és halnak meg. A normál méhnek kijutó 6 héttel szemben a királynő 5-6 évig is él, de sötétben tölti az egész életét: a kaptárban petéket rak. Egyetlen egyszer, élete elején viszont hatalmasat repül. Tudja, milyen jó szabadon, mégsem megy ki soha többé. Csak ha a fiatal méhekkel új helyre költözne – de ma a méhészetek megakadályozzák a rajzást. A párzás a levegőben zajlik, 10 km-re is az anya lakhelyétől, és a távoli kaptárokból odarepülő fiúk pontosan tudják, hol. Egymás után 8-10 here termékenyíti meg az anyát, utána mind elpusztul. A mama visszatér a kaptárba. A szervezetében elkülönítve tárolja az egyes apák spermáit – hogy a rétegek ne keveredjenek. Minden peterakásnál eldönti, a saját petéjét megtermékenyíti-e: ha nem, fiú lesz az utód, ha igen, lány. Amikor elfogy az anyag, már csak fiúkat tud létrehozni, és akkor vége a családnak. Nagyon érdekes megfigyelni a dolgozókon, hogyan változnak a tulajdonságaik attól függően, melyik apa volt soron. Pl. szelídebbek lesznek vagy szebben takarítanak – holott az aktuális apák rég halottak.

Tehát csak egy anya hoz létre utódokat néhány hímmel, és hiába születnek lányok, fiúk, semmit nem tudnak egymással kezdeni.

Így van. A lányok csak dolgoznak. Szoktam nézni, mikor megszületik egy méh: körülnéz, majd takarítani kezd. Nem alszik egy percet sem, egyfolytában dolgozik. Halálakor az utolsó erejével még kirepül, hogy a többieknek ne kelljen elvinniük. A fiúk tavasszal születnek, egész nyáron arra várnak, hogy párosodhassanak, ami keveseknek sikerül, ők azonnal bele is halnak. A többiek lébecolnak, 2-3 kaptár közt „sétálnak” – olyankor hangosabb is a méhes – a lányok etetik őket. Aztán eljön a nyár vége, már nem lesz több újonnan kikelt anya, tehát nincs többé fiúkra szükség. És egy nap, a sétájukból visszatérve nem engedik be őket a lányok.

Kirakják őket a közös otthonukból?

Mondhatni. Kint pedig nincs esélyük túlélni. Még fullánkjuk sincs. A lányoknak van, nem halálosan, de szurkálják is egymást. A királynő-utódlás az, ami gyilkosságok közepette zajlik. Rajzáskor, ha az öreg mama elmegy, ún. anyabölcsőket hagy hátra, amelyben 20-30 potenciális királynő fejlődik. A fiatal anyák tütülő hanggal hívogatják egymást, majd egyik leszúrja a másikat: amíg egy marad.

Mint egy Shakespeare-dráma.

Tényleg. Szociális lények ugyanakkor. Úgy élik túl a telet a nyitott kaptárban, hogy gömbformát vesznek föl, a szélén összeérnek, és hőszigetelő réteget alkotnak. Belül 20-25 fok van, ott eszegetnek. 15-20 percenként váltják egymást a kintiek és bentiek. Vajon az embereknél ez működne? Aki egyszer bejutott, kimenne?

A pingvineknél működik, ugyanez a módszerük. Mindenki hallotta a „méhek tánca” kifejezést, de: mit takar pontosan?

A „tánccal” a méh azt mutogatja el a társainak, hol talált táplálékforrást és mennyi a kaja. Elnagyolt 8-as alakzatban mozog a lépen, amit konkrétan térképnek használ. A 8-as két körének átmérője arányosan leképezi a kaptártól való távolságot: 10 méteres pontossággal. A két kör szöge pedig mutatja a naphoz képest az irányt: merre kell a többieknek kirepülni. Ha a táncot 1-1,5 órán át folytatja, ez a szög pontosan ugyanúgy változik, ahogy a nap odakint elmozdul az égen. És ez teljes sötétben zajlik. Ugye, milyen jó?! Ja, és mindezt egy vak ember fejtette meg. Egy méhész-párosból az egyik látott, és elmondta a vak társának, hogy mit – aki meg nagyon okos volt.

Napi hány óra munkát ad a méhes? Gondolom, évszakonként is változik.

Itt napi 5-6 órát lehetne dolgozni egész évben egyenletesen. Tavasszal, nyáron rengeteg a teendő, ezért minden háttérmunkát ősszel, télen kellene elvégeznem, hogy ne szakadjon minden a nyakamba. Ehhez képest nyár végére mindig nagyon elfáradok, és mint a tücsök, egész télen pihenek. Pontosabban kamarazenélek: zongorázom. Többekkel, pl. a Fesztivál Zenekar néhány tagjával is összejárunk muzsikálni. Nagyon szeretem. Tavasszal aztán éjszaka is dolgozom: nappal az aktuális munkán, éjjel a télen elmaradtakon – és persze őszre már megint csak zenélni szeretnék. Megint ez történt. De jövőre nem így lesz, ünnepélyesen megfogadom – most 24-edszerre.