Szimpatika – „Nem tudom, sírtam-e”

Három nevelőcsaládnál nőttél föl. Mik az első gyerekkori emlékeid?

Nehéz kérdés. Állítólag anyukám a kórházban hagyott, így nevelőotthonba kerültem, onnan az első nevelőszüleimhez, de róluk semmi emlékem nincs. Rémlik egy kék bölcsőde, meg hogy a gyámom lánya játszik velem... A gyámom sajnos meghalt, miután újra felvettem vele a kapcsolatot – sok mindent nem tudtam már megkérdezni tőle. Volt egy kis könyvem, benne adatokkal, mikor kik neveltek. Kerestem, mielőtt ide jöttem, de nem találtam. Gondoltam, készülök magamból, meg engem is érdekelne sok minden. A második családban azt mondták, súlyosan alultápláltan kerültem hozzájuk. Lehet, de náluk is sokszor voltam éhes – erre már emlékszem. Rájártam a száraz kenyérre, amit zsemlemorzsának gyűjtöttek.

Ők úgy állították be a történetedet, hogy megmentettek? Hozzájuk mikor kerültél?

Óvodás voltam. Azt tudom, hogy kaptam egy sárga melegítőt fehér csíkokkal, amit összepiszkoltam, ezért büntetésből koszosan kellett másnap oviba mennem. Még nem ismertem a szót, de az érzés az volt, hogy ez milyen megalázó. A családban az apa ivott, nemigen volt vele kapcsolatom, a két idősebb saját gyerek viszont szeretett. Folyton a sráccal akartam bandázni, rajta lógtam, a lány meg tetszett nekem, olyan szép akartam lenni. A gyámom azt mesélte, hogy mikor elkerültem onnan, az anyuka harcolt értem. Ami érthetetlen, mert rendszeresen vert. A gyámom nem tudta, én nem beszéltem erről senkinek. A harmadik, az igazi családomnak mondtam el – ahhoz is két év kellett.

Szomorú, hogy ennyire nem szűrték a nevelőszülőket.

Igen, azóta már szigorúak a feltételek. Én így jártam. De igazából nem foglalkoztam a rosszal, elviseltem, aztán nem gondoltam rá. Nem tudom, sírtam-e, vagy mit éreztem – a sportpszichológus, akihez most járok, kérdezte. Arra viszont emlékszem, ahogy néztem a tükörben a nyakamon a szíj nyomát. Mai fejjel nem is értem: egy ilyen verés után simán elmentem suliba, mintha mi sem történt volna.

Egy gyerek nem képes feldolgozni, hogy akitől függ, az bántja, ezért amikor épp nem bántják, az a rossz nem is létezik.

Igen, el tudom képzelni. Én régóta tudok beszélni a verésekről, az elhagyásról, de nem érzek semmit, haragot sem, mintha lenne bennem egy fal... Felnőttként elmentem ehhez a családhoz. Nem számonkérni, csak válaszokért. A gyámom javasolta, hogy kérjem el az ott maradt fényképeimet és plüssállataimat – ezzel kezdjek. Összesen 6 fotó maradt rólam, az első négyéves koromból. Na, az fájt, amikor a fősulin egy-egy feladathoz kellettek volna fényképek. Azt is sajnálom, hogy a féltestvéreimmel nincs kapcsolatom, mert elszakítottak minket, csak eggyel találkozom néha, aki Marcaliban nőtt fel, mint én. A harmadik nevelőcsaládban szerencsére lettek tesóim is. Ők kísértek el a második családhoz. Annyira szorongtam, hogy ők nyomták meg a csöngőt. Az apa nyitott ajtót: annyit mondott, hogy de megnőttél, aztán bement a szobájába. Én elég szelíd vagyok a ringen kívül, de akkor legszívesebben behúztam volna neki. A fia nyugtatgatott.

Az anyával milyen érzés volt találkozni?

Furcsa, kínos, azt sem tudtam, hogyan szólítsam. Négy anyám volt: egy, aki szült, három, aki nevelt, és mind egy kisvárosban. Sokáig azt sem bírtam megjegyezni, mikor és hol születtem. A második anyám dühöngött is emiatt. Szerintem a látogatásom csak púp volt a hátán. Nehezen adta ide a fotóimat, amit megint nem értek. Amúgy a saját gyerekeit is verte, a srácot biztos, de szerintük az anyjuk szeretett engem. Nem fér a fejembe. A fiú örült, hogy lát, a lány nem volt otthon, de ők aztán akartak még velem találkozni.

A harmadik családhoz mikor kerültél? Sok időbe telhetett, hogy elhidd, nem hagynak el újra.

A Csoszó család 9 évesen fogadott örökbe – a gyámom ismerte őket, tudta, hogy rendesek –, két saját és három örökbefogadott gyerek mellé. Sokáig fel sem fogtam, mi történik: hogy megint új szüleim és testvéreim lesznek. Nehezen hittem el azt is, hogy bármikor benyúlhatok a hűtőbe. Vittem a kedvenc plüssállataimat, és nem akartam odaadni senkinek, mert az előző anyám azt mondta, az új tesóim csak tönkretennék őket, maradjanak náluk. Furcsa, de ő kereste velem a kapcsolatot, miután eljöttem: titokban odajárt a lányával a sulim elé. Persze még hozzájuk ragaszkodtam, és összezavart, hogy az új családom ellen hangol, akiktől meg csak jót kaptam. Amikor kiderültek ezek a találkozások, az új anyukám leült megbeszélni velem, hogy tarthatom a kapcsolatot, csak ne hazudjak. Nehéz lehetett velem eleinte. Csúnyán beszéltem, rám ragadt az előző helyen, úgy neveltek le róla. Sok dac volt bennem, hogy nekem ne mondják meg, mit csináljak – közben meg is akartam felelni, de abban sem voltam biztos, nem kerülök-e vissza a régi helyre. Aztán felvettem a ritmust. Végre lett igazi családom: anyukám, apukám és jó fej tesóim. Azóta is mindenben mellettem állnak.

A sporttal hogy alakult a kapcsolatod? Tornaórán felfedeztek?

Nagyon ügyes voltam, a labdajátékokban különösen. A fiúk bevettek focizni is. A tornatanár mondogatta, hogy igazi párductestem van. Az iskola legjobb sportolója lettem, atlétikaversenyekre küldtek. Aztán beleszerettem a kézilabdába, és évekig versenyszerűen játszottam. Emlékszem, hajtogatta az edzőm, hogy tegyem már le a labdát, és nem értettem, hogy ez azt jelenti, alsó sarkot dobjak. Miért nem azt mondta? Fölülre dobtam, mert az látványosabb. A gimivel szerencsém volt, az ofőm odavolt a kézilabdáért – én meg MB1 B-ben versenyeztem. Sokat utaztam a csapattal, a tanulás is elég jól ment. Kézilabdás sportpályafutásban gondolkodtam.

18 évesen Budapestre költöztél, és jelentkeztél a TF-re.

Igen, csakhogy felvételi előtt elszakadt a térdszalagom. Fél év múlva tudták megműteni. Így egy nappali tagozatos sportedzői képzés lett a TF-ből. Nyerő választás volt, mert rengeteg sportágat ki lehetett próbálni. Minden nagyon jól ment a vízi sportok kivételével – nem tudok úszni. Később a Tanítóképző Főiskolán végeztem testnevelés szakon. Az egyik fiúm bokszolt Bene Zolinál, aki a mostani edzőm. Néha elkísértem az edzőterembe, akkor tetszett meg a boksz mint mozgás. Így kezdtem én is edzőterembe járni. A versenyzés mindig nagyon inspirált, a „győzzön a jobb”. Állandóan versenyzek. Olyanokkal is, akik nem tudnak róla.

Nem féltél attól, hogy megütnek? Megint.

Semmi félelem nem volt bennem. Ösztönösen éreztem a védekezést, a támadásra viszont trenírozni kellett magam. Ennek köze lehet ahhoz, hogy kisgyerekként nem támadhattam vissza. Ezért kezdtem sportpszichológushoz járni. Régóta noszogattak, de én úgy éreztem, nincs problémám. Aztán rájöttem, hogy a ringben azért nem ütök én először, mert előjön a kislány-énem. De sokat fejlődtem.

Ahhoz azért speciális tudatállapot kell, hogy megüss egy embert, nem? Amikor te kapsz ütést, azt hogy éled meg?

Ha belelendülök, el bír ám gurulni a gyógyszerem. Közben meg mégis ott vagyok fejben. Elég magas a fájdalomküszöböm, de nem ütöttek még ki soha, sem bokszban, sem kick-boxban. Egy erősebb ütésnél átfut rajtam, hogy a francba, de nem foglalkozom vele. Miután a magyar bajnokságon bokszban 3. lettem, felmentem profi szintre. Eleinte nem láttam át, hogy ott sok minden csak a pénzről szól. Kivisznek pl. tölteléknek külföldi meccsekre: jól fizet, de nem azért, hogy nyerj, hanem hogy a másik szétverjen, így jobb legyen a mérlege. Sokszor az utolsó pillanatban szólnak, nem tudsz felkészülni. Pillanatok alatt kiégsz. Ehhez nem volt kedvem.

Ezzel az erővel a belső szerveit is eladhatja az ember. Tanulnod kellett, hogy kiállj magadért?

De mennyire. Sokáig mindent elhittem, és mindenkinek meg akartam felelni. Marcali után Budapest másik bolygó volt. Nem értettem pl., miért mondják, hogy szép vagyok, vagy kérdeznek rá a származásomra – ilyenek addig sosem történtek velem. Szerencsére egy alapítványi lakásban lakhattam, de nem tudtam közlekedni, számlákat befizetni, önállóan élni. Az akkori barátom rengeteget segített. Ma is számíthatok pl. a srácokra az edzésről meg a családomra, Gabi, anyukám vér szerinti lánya pedig tényleg mindenben segít. De sokat fejlődtem én is, már nem hagyom magam kihasználni.

Csodálkoztál, amikor dicsérték a külsőd, mégis fitnesz-bikinimodell lettél.

Anyukámékkal a strandon mindig félóráig hisztiztem, hogy én nem vetkőzöm fürdőruhára. Nem is tudtam teljesen levetkőzni a gátlásaimat. Azt tudtam, hogy szép az arcom, vonzott a gyönyörű smink, a szép fürdőruha, a magassarkú, de soha nem voltam elégedett magammal. A sportsérülésem utáni kihagyásban kezdtem a fitnesz-edzést és modellkedést, de egy idő után már nem fért össze más edzésekkel. Már készültem 2014-re eggyel izmosabb kategóriában, de közben elkezdtem a kick-boxot, és azt nagyon hátráltatta volna a fitnesz: lassít, savasít. Időben sem ment volna. Nem hiányzik. Szoktam súlyzózni, és súlyzós edzést is tartani – ez megmaradt. És legalább a fitnesznél megszoktam a verseny előtti fogyasztást, az még durvább is, mint a bunyónál.

A fogyasztás iszonyú lehet. Olyan vékony vagy most is – hány kilóra fogysz versenyek előtt?

Alapból 58 kiló vagyok, de a versenysúlyom 52. Nagyon kemény fogyasztásokat szoktam csinálni, és vízhajtó nélkül. Amikor aztán még mindig van rajtam 2,5 kiló, sírni tudok. Sírok is. De muszáj leadni, különben nem indulhatok a versenyen.

Mi az, ami miatt megéri, hogy ezt tedd magaddal?

A fogyasztás tényleg irtó egészségtelen. Vannak vitaminos italok, kapszulák, amik segítenek, de minimum két hét, míg verseny után regenerálódunk. Az adrenalin az, amitől mégis tudunk a meccsen teljesíteni. Viszont amikor úgy elsül a kezem, hogy első menetben kiütöm a másikat, akit esélyesebbnek tartottak – ez történt legutóbb –, az elmondhatatlan élmény. Amikor felemelik a karod a ringben.

Lehet, hogy a küzdősporttal gyógyítod is magad: nem azoknak húzol be, akik bántottak, hanem teljesítményt csinálsz a régi, eltüntetett érzéseidből – és győzöl. A kick-boxban elképesztő gyorsan értél el sikereket. Számítottál erre?

Nem. Más se. Mondták, hogy ügyes vagyok, tehetséges, remek a mozgásom, de mindenki megdöbbent, hogy ennyire hamar ilyen eredményeket mutatok föl. Csak néztek, milyen erős ütéseim és K.O.-im vannak. Általában fiúkkal edzek. Egy éven belül lettem válogatott, magyar bajnok, és vb bronzérmes – minderre senki nem számított. De teljes odaadást kíván: a napjaim úgy néznek ki, hogy vagy edzek, vagy én tartok csoportos és magánedzéseket. A kick-box nem megélhetés, hanem szerelem. Most 33 éves vagyok, 3-4 évem van még versenyzőként. Szeretném kihasználni – ha idegekkel bírom az 52 kilót.