Mindennapi

A badacsonytomaji pék enyhén szenes, roppanó kérgű, lisztet pergető kilós veknijeinek mézillata belengte a gyerekkori nyarakat. Mindig nagy sor állt a meredek utcában álló fehérre meszelt házacska előtt, és amikor végre kézhez kaptuk a csodát, azon melegében befaltuk a bazalttemplom árnyékában. Aztán egyszer, már felnőtt fejjel, véletlenül tévedtem be a vértesacsai pékhez, aki épp akkor húzta ki a friss cipókat, az akkora már kisebbfajta tömeggé duzzadó vevőkör előtt, amikor beléptem – az egész község tudta, mikor nyílik a kemence ajtaja.

Még vagy 150 kilométer várt rám, de mire hazaértem, a cipó még mindig forró volt, kávébarna héja alól gőz szállt fel, amikor letörtem a serclit. Aztán ott van a legendás nagyvázsonyi pékség, amelynek sárga címkés termékeit az egész Balaton-felvidék vadássza, nem hiába vitézkedett Kinizsi a kenyérmezei csatában. A Bartók Béla úti péket pedig csak a beavatottak találják meg, hisz nincs se tábla, se felirat a műhelyen, ahogy a jó bornak, az igazi péknek sem kell cégér, így is alig győzi a munkát – ott ugyanis még kézzel gyúrnak. Ami persze egy nagyvárosban ritkaságszámba megy, ugyanakkor emlékszem Erzsi nénire, keresztanyám nővérére, aki Angyalföldön lakott, neki gyerekként mindig segíthettünk dagasztani. Ő igazi kovásszal sütötte a kenyeret, és ha elkészült, késsel keresztet rajzolt rá, mielőtt megszegte. Magában is csodálatos volt, de még egy hét múlva is meg lehetett enni, zsírral, lekvárral, ami épp akadt.

Azonban az egyik legszebb kenyeret, amit láttam, sosem kóstolhattam meg: Kiss Ferenc népzenész barátom vette filmre a nagymamáját, amint épp a kárpátaljai Péterfalván a kemencébe lapátol egy hatalmas veknit.

Gyönyörű jelenet volt, az apró Homoki Ida néni úgy irányította lapátjával a forró cipót, mint egy cirkuszi zsonglőr. Egyszer, amikor az egyik kereskedelmi televízió felkérésére az újévkor felhangzó Himnusz alá kellett képeket válogatnom – ördögien nehéz munka volt – a „hozz reá víg esztendőt” alá becsempésztem ezt a képsort. Egész jól sikerült, utána 10 éven át Ida néni kenyérsütésére koccintottak éjfélkor a nézők.

Szóval vannak csodálatos kenyerek. De azok kivételes kenyerek. Az átlag magyar kenyér ehetetlen vacak, ahogy a hazai pékáruk többsége is az. Szörnyű kimondani, de tőlünk nyugatra a legolcsóbb, legáruházibb kenyér is tízszer jobb, mint ami nálunk a boltban kapható. És nem annyival drágább. De még mielőtt egy péklegény egy péklapáttal jól helyrerak, hadd jegyezzem meg, hogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy nálunk a pékáru nagy részét nem is a pékek állítják elő. Pedig pékségből, sőt látványpékségből akad bőven, de ezekben, és a nagy áruházláncokban is azokat a mélyhűtött tésztaszerűségekből hő hatására villámgyorsan kifejlődő képződményeket árulják, amik kívülről csinosnak mondhatók, de élvezeti és tápértékük alig van. Tán búzát sem láttak soha. Hiába olcsóak, és az étvágyat is ideig-óráig elveszik, de nem lehet jóllakni velük. Viszont a kétes hasznosságú adalékanyagokban dúskálnak. Ráadásul a tömeggyártott péksüteményeket képtelenség újrahasznosítani: pedig a kiszáradt kifliből mákos guba készülhetne, a zsemlét meg a régiek ledarálták morzsának. De ez ma már elképzelhetetlen. A normális kiflit, zsemlét vadászni kell. Olyat találni, aminek van állaga, és meg is őrzi azt, komoly feladat. Könnyebb megvenni a vacakot. Mert sajnos igénytelenek vagyunk. Nemcsak ebben, sok minden másban is.

Pedig a kenyér, az szent dolog.