Szimpatika – Pihenés a Mátrában

Nyár közepén ijesztően kiürült a házunk, miután elvittük vidékre a gyerekeket a nővéremhez. Ő tanítónő, így a nyári szünidő közepén mindig rátör a gyermekek társasága iránti elviselhetetlen vágy, ezért egy hétre kölcsön szoktuk adni az utódainkat, sőt egy ideje az unokatestvérük is csatlakozik a táborlakókhoz. Kizökkenve hát a hétköznapok mókuskerekéből, annyira fölöslegesnek éreztem magam, hogy az ütött-kopott teraszunk falát kezdtem el renoválni. Munka közben ezerszer elismételtem magamban: legközelebb nem kezdek bele, nem véletlenül szakember az a szakember. Gletteltem, festettem, így bizony a második nap végére csak a létrám és a mindent beborító festék látványára nem vágytam. Ezen az állapoton már csak a várva-várt utazás segíthetett: irány Parádsasvár! Minden a terveink szerint alakult és adott volt ahhoz, hogy ebben a két napban csak magunkkal és egymással foglalkozhassunk.

A szerénynek nem mondható szállásunk az Ybl Miklós tervei alapján épült Károlyi-kastélyban, az ötcsillagos Kastélyhotel Sasvárban várt minket. Már a harsány, zöld erdők övezte gyönyörű park látványa is magával ragadott, de az Andrássy Katinka idejében Duzzogónak is nevezett épületbe lépve érintett meg igazán a múlt szele. A szobánk a Renaissance - szárnyban helyezkedett el, mely elegáns lakosztályaival a legkülönlegesebb igényeket is kielégíti. A szálloda épületszárnyait egy földalatti folyosó is összeköti, így természetesen bejártuk mindhárom épületrészt, a kilátó tornyot, a szalonokat és még a játszószobát is, ahol minden korosztály talál magának való szórakozást. Apropó szórakozás! A masszőr, 50 perces kezelése alatt még a létramászást is elfelejtettem, de bevallom, egyszer megfordult a fejemben, vajon minden festékpöttyöt levakartam-e a bőrömről. Az étterem pazar svédasztalos kínálatát lehetetlen volt végigkóstolni, a szálloda szabadidős lehetőségeit látva pedig szinte sajnáltam, hogy nincsenek velünk a gyerekek.

Másnap a wellness helyett a kirándulást választottuk: először bevettük a Siroki várat! Aki hozzánk hasonlóan szereti a makacs emelkedőket, a végvárból igazán gyönyörű kilátásra számíthat. Azt hiszem, csak a mászás következtében kialakult oxigénhiány miatt nem nehezményeztem a jegyeket árusító szigorú asszonynak, hogy kizárólag magyarul olvashatóak a magyarázótáblák, s hogy a vár fokán erősen széltépázott már a magyar lobogó. Utunk következő állomása a Recski Nemzeti Emlékpark volt, ahol a kényszermunkatábor elképzelt falai előtt letaglózva álltam. Ha módunkban áll majd visszajönni erre a vidékre, e felkavaró, elborzasztó és elrettentő emlékhelyet mindenképpen látnia kell a gyermekeinknek! Végül tettünk egy nagy sétát az átmeneti otthonunkként szolgáló Parádsasváron is, még a helyi gyógyvíz – szerintem – kénköves ízével is barátkoztunk. A presszóba betérve találkoztunk Istvánnal. Szívesen mesélt azokról az időkről, mikor a csaknem 300 évet megélt parádsasvári üveggyár még virágkorát élte, s az ő szülei is, mint a legtöbb helyi családfenntartó, ott dolgozott. Bár a gyár 2005-ben végleg bezárt, az apáról fiúra szálló mesterség erős gyökereket eresztett, ma is látogatható olyan üveghuta, ahol akár magunk is fújhatunk poharat.

Sajnos minden lánymese véget ér egyszer, így ez is. Összeszedtük vidékről a gyerekeket, a családi panzióból a kutyát, és amikor hazaérve felnéztem a teraszra, úgy láttam, mintha itt-ott foltos lenne. Azt hiszem, még egy réteg festék elférne ezen a falon…