A poéngyáros

2019. 08. 01.
Szerző: Szentkuty Nikolett
A színházigazgatás sosem izgatta, a műsorvezetést viszont szinte egyszerre kezdte a színészettel. Híres színész akart lenni, de a népszerűséggel sokáig nem tudott mit kezdeni: 50 éves pályafutás áll mögötte, de a mai napig lámpalázas. A humor szabályairól határozott elképzelései vannak, és sajnálja, hogy az emberek egyre kevésbé értik a vicceket. Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk.

Az utóbbi időben kevesebbet látni Önt a televízióban, viszont a Klubrádióban folyamatosan jelen van műsorvezetőként. Korábban is rádiózott, de ez azért nem kapcsolódik szorosan a színészi pályához. A műsorvezetésre kifejezetten vágyott?

A Petőfi Rádióban futott a méltán népszerű Kettőtől hatig, majd később Kettőtől ötig című kívánságműsor, aminek több mint egy évtizedig voltam élőben a házigazdája, és nagyon élveztem. A televízióban pedig a Tízen Túliak Társasága című műsort vezettem, szóval én ezt már egészen korán, 1968-ban elkezdtem. Aztán évekkel ezelőtt a Klubrádió felkért az Ötös című műsor vezetésére, ahol olyan emberekkel beszélgetek, akikkel egyébként nem találkoznék: az általam imádott és csodált Csányi Vilmostól kezdve Szabó Istvánig rengeteg olyan embert ismerhetek meg, akik egyébként szóba sem állnának velem, csak itt a rádióban.

Kitanulta a fényképész szakmát, kemigráfus fényképészként nyomdában is dolgozott. A nagy álom mégis a színészet maradt?

Egész életemben színész akartam lenni, de elsőre és másodszorra sem vettek fel a főiskolára. Akkoriban vitt el egy barátom a Révai Nyomdába, ahol fehérköpenyes embereket láttam egy asztalnál, ők voltak a kemigráfusok. Megtetszett, és kitaláltam, hogy én is ezt akarom csinálni, már csak azért is, hogy ne vigyenek el katonának – egyébként is utáltam mindenfajta egyenruhát, ez a mai napig így van. Így lettem kemigráfus fényképész, ami azt jelentette, hogy két éven át tanultam, ezt követte egy egyéves gyakorlati képzés, csakhogy közbejött az 1968-as Ki mit tud?. A fényképész pályafutásom addig terjedt, hogy Keleti Évának segíthettem, aki gyakran készített színházi fotókat is, így a nevét jól ismertem, és nagy megtiszteltetés volt az is, hogy vihettem a hatalmas fotós táskáját. A fényképezés iránt érzett vonzalmam az után is megmaradt, hogy felvettek a Színművészeti Főiskolára, de ma már nem fényképezek, annak ellenére sem, hogy a mai okostelefonokkal már mindenki fényképésznek hiszi magát.

1968-ban egy paródiával vált ismertté. Alapvetően a könnyedebb vonalon képzelte el magát, vagy olyan színész szeretett volna lenni, akitől a komolyabb szerepek sem állnak távol?

Az első emlékeim között ott van a Csárdáskirálynő az Operettszínházban, a főszerepben feltehetően Rátonyi Róbertet láttam, aki elegáns és nyilván szórakoztató volt, hiszen körülöttem mindenki nevetett a nézőtéren, és gyönyörű nők vették körbe. Nos, én ilyen színész akartam lenni. És persze híres. Arra vágytam, hogy amikor végigsétálok az utcán, azt mondják az emberek, hogy „Nézd, ott megy a Gálvölgyi!”. Nem tudom, én ezt hogy találtam ki magamnak angyalföldi gyerekként, hogy engem majd mindenki felismer, hiszen még televízió sem nagyon volt, de ez volt a nagy vágyam.

Jóval kevesebb filmben szerepelt, mint színdarabban. Így hozta az élet, vagy ez egy tudatos döntés eredménye?

Egy színész életében nagyon kevés a tudatos döntés azon kívül, hogy reggel fogat mos-e, vagy sem. Borzasztó kiszolgáltatottak vagyunk. Míg fiatalként, amikor bekerültem a szakmába, azért nem filmeztem, mert épp az volt a divat, hogy a színészeket kikoptatták a filmvászonról, addig később, már ismert színészként megkaptam egy-egy filmrendezőtől, hogy azért nem forgat velem, mert túl ismert az arcom. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. De ha akkoriban eljátszottam volna akár negyven főszerepet, akkor se tudná senki, hogy élek, mert a kutya sem látta azokat a filmeket. Persze filmet forgatni varázslatos dolog, teljesen más, amikor a tévéképernyő helyett a mozivásznon látja viszont az arcát az ember. De nekem ezt így hozta az élet, és bőségesen kárpótolt a televíziózás.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy kifejezetten visszahúzódó fiatal volt. Ez nem igazán könnyíti meg egy kezdő színész életét. Hogy sikerült így érvényesülnie a Színművészeti Főiskolán?

A sors bizonyos szempontból kegyes volt hozzám, és jót tett velem, mert még a Színművészeti előtt hirtelen mindenki megismerte a nevem és az arcom. Amikor a Ki mit tud? után másnap bementem dolgozni a Révai Nyomdába, ugyanazokkal az emberekkel utaztam a trolin, akikkel minden reggel. A különbség az volt, hogy most mindannyian bámultak, én pedig elkezdtem gondolkozni, hogy talán nyitva maradt a sliccem, biztosan azért néznek. Fel sem fogtam, hogy előző este négy-öt millióan láttak a tévében, hiszen még csak egy csatorna volt. De ugyanilyen élmény volt, amikor be kellett szereznem fellépőruhának egy alpakka öltönyt, ami abban az időben kuriózumnak számított. Bementem a Luxus Áruházba a Vörösmarty téren, de közölték, hogy elfogyott. Már épp indultam volna kifelé, amikor utánam szóltak, hogy nem te vagy az a parodista gyerek a Ki mit tud?-ból? Egyből előkerült a raktárból ötféle alpakka öltöny, de én elmebeteg Kukorica Jancsi, aki tegnap még egy egyszerű gyerek voltam, megköszöntem, és konkrétan kirohantam az üzletből. Egyrészt nagy dolognak éreztem, hogy felismertek, másrészt viszont nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött népszerűséggel. Aztán amikor bekerültem a főiskolára egy olyan osztályba, ahol mindenki nagyon ismert akart lenni, nyilván nem voltam túl népszerű a többiek körében. Két évig tilos volt szerepelni, és ez az idő elég is volt arra, hogy az embert szép lassan elfelejtsék: a járókelőknek az még feltűnt, hogy láttak már a televízióban, de arról már fogalmuk sem volt, hogy ki vagyok és mit csináltam. Szóval megtapasztaltam azt is, hogy milyen ismertnek lenni, és milyen érzés az, amikor az embert kezdik elfelejteni. Viszont sok kollégámmal ellentétben én ebbe nem betegedtem bele, most sem izgat, mert soha nem éreztem úgy, hogy „kötelező tananyag” vagyok.

A Gálvölgyi-show mégis emlékezetes műsorrá vált, amit nyilván nem lehet elválasztani az előadó személyétől.

Egyszer Alföldi Róbert mondta, hogy a Gálvölgyi-shownak köszönhetően valószínűleg néggyel több jegyet vesznek meg arra a darabra, amiben játszom – ennyi hozadéka valóban volt. Egy biztos: amikor elindult a Gálvölgyi-show az akkori királyi televízióban, ez egy újdonság volt. Mindenki Benny Hill-hez hasonlítgatott, mert egy szerkesztő a külföldi műsorok mintájára használt fel bizonyos elemeket, én viszont Benny Hill létezéséről sem tudtam, honnan is tudtam volna? A sors fintora volt, hogy az egyik szomszédja mutatott neki egy felvételt rólam, ez pedig azt eredményezte, hogy kaptam tőle egy kedves levelet, illetve fényképeket, amiket úgy írt alá, hogy „Szeretett mesteremnek, Gálvölgyi Jánosnak” – ezek azóta is kinn vannak a szobám falán. Később a televízió elkezdett szervezni egy közös show-t is, csakhogy Benny Hill közben fogta magát, és meghalt. De azért én hiszem, hogy ezt a melót még összehozzuk egyszer.

Hogyan lehet folyamatosan üzemeltetni egy ilyen „poéngyárat” úgy, hogy fenntartsa az érdeklődést?

Lehetett szidni ezt a műsort, de az biztosan sokat számított, hogy ez nem licenc alapján készült, tehát nem kellett úgy öltözködnöm, mint a német tévében, ez legalább tényleg magyar volt. Eleinte hárman csináltuk, aztán amikor az RTL Klubnak már havi rendszerességgel futó, 30 perces adásokat kellett letennünk az asztalra, nyilván többen kellettünk hozzá. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy előre ki kellett találni, melyik poén mennyire lesz ütős a tévénézőknél. Képzelje csak el: elmondok egy viccet a tévében, ön közben otthon épp túl van egy veszekedésen a férjével, a gyerek leejtette a vajas kenyeret, a macska leverte a vázát az asztalról – ilyen körülmények között valószínűleg egy néző sem fog nevetni a legjobb viccen se. Szóval a tévés humor egészen más műfaj, és azt gondolom, közönség előtt játszani mindig hálásabb feladat. Ha élőben nem működik egy poén, azon nincs mit megmagyarázni, egyszerűen nem volt jó. Mindenesetre a Gálvölgyi-show miatt nem szégyenkezem, majdnem 90 adást élt meg, rengeteg munkát fektettünk bele, és közben színházban is játszottam. Sokan voltak, akiknek nem tetszett, de ez így van jól. Egyszer fiatalkoromban édesanyám azt mondta, hogy engem biztosan mindenki szeret. Én pedig már akkor tudtam, hogy akkor lenne igazán nagy baj, ha mindenki szeretne, mert akkor biztos, hogy valamit nagyon rosszul csinálok.

Előfordult, hogy valaki nagyon megsértődött, akit parodizált?

Nem emlékszem ilyesmire. Rózsa Györgyöt még a Színművészetiről ismertem, rengeteget parodizáltam, és mindenki azt hitte, hogy nagyon rossz viszonyban vagyunk, pedig egy nagyon jó barátom. Gyuri annyira intelligens, hogy a sokat emlegetett Kapcsoltam-paródia után feljött hozzám, és megköszönte, mert rengeteget dobott rajta és a műsorán is.

Meddig mehet el a humor?

Addig, amíg jó. Az én értékrendem szerint testi hibával vagy különböző testváladékokkal nem kell viccelődni, nekem ez nem humor, bár van, aki szereti. A morbid humort kedvelem, de meg kell találni az arányokat. Egyébként én nagyon jó közönség vagyok. Egy-egy önálló estem előtt sokszor lámpalázas vagyok, ilyenkor paródiákat nézek előtte. Legutóbb a Pintér Béla Társulat egyik előadásán rekedtre sírtam magam a röhögéstől, utána Bélának el is meséltem, hogy még nem tudom, hogy játszom majd másnap hang nélkül, de végül megoldottam. Nagyon hálás vagyok ezekért az előadásokért az alkotóknak, mert én így tudok a legkönnyebben lazítani, ilyenkor három-négy napig nagyon boldog vagyok, és nem tudnak semmivel felbosszantani.

Azért a humor mindig görbe tükröt tart a társadalom elé. Meddig tűri ezt a hatalom, és meddig a közönség?

Ezt nem tudom, mert én soha nem voltam magas pozícióban. Peterdi Pál mondta jól: akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Én azt látom, hogy az emberek kicsit elvesztették a humorukat. Ez egyáltalán nem tesz jót senkinek.

A Heti Hetes megkerülhetetlen műsor a pályája szempontjából. Miért fogadta el a felkérést, ennyire érdekelte a közélet?

Engem abszolút nem érdekelt a közélet, de 1989-ben Sas József felkért egy önálló estre a Mikroszkóp Színpadon, amit Marton Frigyes rendezett. Ő mindig azt mondta, hogy olvassak el minden újságot, nézzek híradót, mert többet kell tudnom a napi történésekről, mint a nézőnek, aki beül az előadásra. Ez beépült a mindennapjaimba, de azt hiszem, az embernek amúgy is illik tájékozottnak lennie, ha nem akar teljesen hülye lenni. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy bekerülök a Heti Hetesbe: nem voltam egyik párt tagja sem, senki nem szponzorálta a működésemet – legjobb tudomásom szerint egyikünkét sem. Úgy fogtuk fel, mintha minden pénteken leülnénk egy asztal köré, és megbeszélnénk a hét eseményeit, kötetlenül. Nekem ez azért volt jó, mert úgy éreztem, hogy ez szellemileg karbantartja az embert. A híreken kívül semmi nem volt leírva előre, soha nem tudhattam, hogy például Farkasházy Tivadar milyen témát fog bedobni, tehát nagyon kellett figyelnünk egymásra, hogy reagálhassunk. Ha aztán sikerült olyat mondani, ami a közönségnek is tetszett, az volt a győzelem. Én sosem éreztem úgy, hogy olyan nagy bölcsességeket mondok, amiktől bárki elájul. Sokan szerették a műsort, de mint mindent, ezt is sokan utálták, és olyan azért előfordult, hogy megjegyzéseket tettek az utcán, amit persze én sosem hagytam szó nélkül. Ma már nem hiányzik, hogy megosszam a gondolataimat nyilvánosan, de persze újságot most is olvasok, még a bulvárba is belelapozok, és az interneten is elolvasom a híreket, mert tudnom kell, hogy hol élek.

A hullaégető című színdarabban együtt dolgoztak a feleségével, Gács Judittal. Ennek a darabnak a megvalósítása az Ön egyik régi vágya volt. Van még olyan előadás, ami úgy érzi, hogy benne maradt a tarsolyban?

A hullaégetőt negyven évig hordoztam magamban, szerettem volna megcsinálni, de a filmes változat olyan tökéletes, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Judit színpadi átirata lett olyan, amit végül érdemesnek tartottunk arra, hogy megrendezzük, de ez csak egy ráadás volt az élettől. Nekem egyébként sosem voltak ilyen álmaim. Hiába mondanám, hogy tegnap este a fürdőszobában előadtam Lear királyt – fantasztikus voltam ám –, de ha nincs mögötte egy igazgató, aki racionálisan átgondolja, hogy hány jegyet lehet erre eladni, és egyáltalán van-e értelme megcsinálni, akkor egyből nem vagyok Lear király. A színész alapvetően borzasztóan kiszolgáltatott. Visszatérve a beszélgetés elejére: én soha nem ajánlkoztam sehova, színházba sem. A filmezés pedig tényleg ajándék volt, de például a Csinibabáról sem gondolta senki, hogy Tímár Péter egyik maradandó alkotása lesz. Aztán mégis így hozta az élet.

Az apósa, Rodolfo nem látta el tanácsokkal az előadóművészettel kapcsolatban?

Olyan bölcsessége és rálátása volt az életre, ami egészen fantasztikus, a művészete pedig maga volt a csoda. Kicsit sajnáltam őt, mert a bűvészeten kívül igazából nem érdekelte semmi, amit akkor még nem értettem, de rájöttem, hogy ahogy öregszem, engem se sok minden izgat a színészeten kívül. Nagyon szerettem őt, és azt hiszem, nagyon jóban voltunk. Amikor megkértem Jutka kezét, azt mondta, jobban örülne, ha egy lakatosmester lennék, de ezt ő se gondolta komolyan. Tőle láttam és tanulhattam meg azt a fajta szakmai tisztességet, hogy a legmocskosabb kocsmában is tiszta cipőben lépett fel, és úgy szolgálta ki a közönséget, ahogy ma szinte senki. De az egy más generáció volt. Azt, hogy hogyan kell bánni a közönséggel, ő és a kortársai, például Rátonyi Róbert és Latabár Kálmán mutatták meg. Nekem hatalmas szerencsém volt, hogy még foghattam a kezüket, nemcsak képletesen, hanem valójában is. A halála után sokszor beszélgettem vele magamban, döntési helyzetekben megkérdeztem: „Papa, most mi legyen?”. Talán csak bebeszélem magamnak, de mindig úgy éreztem, hogy segít.

Amikor a lányát kinevezték a Hatszín Teátrum igazgatójává, Ön megpróbálta lebeszélni erről a feladatról. Miért?

Engem háromszor kísértett meg a sors, hogy színházigazgató legyek. Persze más helyzetben van egy színész, mert ez olyan, mintha egy gyakorló sebészt a műtőből beültetnének egy irodába, hogy távolról döntsön mások életéről. Színházigazgatónak lenni azt is jelenti, hogy foglalkoznom kell azzal, hogy melyik színésznőnek fut a szem a harisnyáján, ki milyen szerepet követel tőlem, és még sorolhatnám. Ráadásul én imádok játszani, nem szerettem volna gazdasági kérdésekkel foglalkozni a színészet helyett. De Dorkánál más a helyzet, őt nagyon érdekelte a színháznak ez a része. Én azt mondtam neki, hogy az igazgatás nagyon szép dolog, de tudni kell igeneket és nemeket mondani, ami sokszor nagyon fájdalmas. Ha egy kollégát el kell küldeni, mert a munkája nem megfelelő, akkor ebbe nem lehet belehalni. Ismerem Dorkát, ő a mai napig nagyon nehezen mond nemet, de azt hiszem, most már egészen jól csinálja.

Mire készül a közeljövőben?

Arra, hogy holnap felkelek. Egyébként pedig lesz egy előadásom az Átriumban, és októberben talán még egy a Rózsavölgyi szalonban, de egyelőre még minden bizonytalan. Én inkább azt szeretném tudni, hogy velem mire készülnek... n

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!