Szimpatika – Hova, hova?

Egyik este, amikor hazaértem, kisebbik fiam azzal fogadott, hogy kiderült a kutyánkról, hogy Huawei... vagy valami ilyesmi... Látva a fejem körül kergetőző kérdőjeleket még hozzátette, hogy amikor sétálni voltak, akkor mondta ezt egy másik kutyás, és majd a Mama elmeséli.

A vacsoránál aztán kiderültek a részletek is. Az történt, hogy a mi kedves, kissé bumfordi, kissé önfejű, örökbe fogadott Bodza kutyánkról egy szakember megállapította, hogy egy előkelő német kutyafajtához tartozik – ő ugyanis egy hovawart! Amit úgy kell ejteni, hogy hovava. Legalábbis az látszik a kutyán, hogy nyomokban hovavát tartalmaz. Ezen azért jót derültünk a gyerekekkel, mert Bodza kutyánk volt már minden, általában retrivernek nézik, de belelátták már a mudit is, sőt vízimádtatáról és baltafejéről volt aki labradorra asszociált. Na de hovava! Amit ráadásul úgy írnak, hogy howawart?!?

De feleségem nagyon komolyan kijelentette, hogy olvassuk csak el a howawart jellemzését, rögtön látni fogjuk, hogy igaza volt annak a bizonyos kutyatulajdonosnak, aki valaha maga is howawartokat tartott. Föl is ütöttük az internet lapjait, és elmerültünk a nemes fajta elemzésében. Nos, a következőket találtuk:

„Önfejű és vannak saját elképzelései. Gazdájához olyan nagyon ragaszkodik, hogy minden lépését követi. A családdal is jól kijön, és nagyon szereti a gyerekeket. Egy hovawartnak szüksége van mozgásra és elfoglaltságra. Türelmetlenséggel és erőszakkal semmire nem megyünk nála, viszont dicsérettel és kedvességgel szinte bármire rá lehet venni. A hovawart az udvar őrzését nagyon komolyan veszi. Nem kell külön tanulnia, hogy védelmezze a gazdát és a területet, ezt megteszi minden kiképzés nélkül is.”

Nem folytatom. A fajtaleírás pont olyan volt mint egy horoszkóp, nagy általánosságokat tartalmazott. Ha akarom minden kutyára igaz, ha akarom, csak a miénkre.

Erről eszembe jutott, hogy volt valaha nekem egy érdekes munkám: egy vetélkedőt, sőt tehetségkutatót kellett szerveznem „különleges képességű embereknek”, azaz jósoknak, látóknak, olyanoknak, akik megérzik azt is, amit mi nem.

Én alapvetően sokmindenre nyitott vagyok, és nem gondolom azt, hogy a minket körülvevő világnak ne lehetne egy olyan bugyra, amely lehetővé teszi akár a jövő érzékelését is. Hisz a mindennapokban is számtalan olyan eset van, amikor az intuíciónkra, a megérzésünkre hagyatkozunk. Ezért is izgatott ez a munka. Persze az ötlet már másnak is eszébe jutott, számos ilyen jellegű műsor fut a világban. De hogy azok a versenyzők mennyire tehetségesek valójában, és mennyire a szerkesztők segítségével találják meg pl. 400 konténer közül azt az egyet, amelyikben elbújt egy kisfiú, vagy egy tíz évvel azelőtti baleset helyszínén az áldozat tornacipőjét, nem tudhatjuk.

Mi mindenesetre az igazira hajtottunk. Fantasztikus nemzetközi csapatot castingoltunk, orosz jósnőket, erdélyi javasasszonyokat, afrikai varázslókat vizsgáltunk garmadával, halottlátókkal és kártyavetőkkel dolgoztunk, asztrológusokat hallgattunk meg, különleges teszteket találtunk ki, és időnként nagyon furcsa eredménnyel zárultak ezek a kísérletek. Egyszer egy látó, a szomszéd szobában ülő 17 éves fiúról megállapította, hogy a jobb térdét 6 éves korában műteni kellett. A fiú azt megerősítette. Ujjongtunk, de aztán azt is elmesélte, hogy egy évvel azelőtt életmentő szívműtéten esett át.

Egyetlen olyan embert sem találtunk, aki üzembiztosan tudta volna hozni azt a képességet, vagy uram bocsá' tehetséget, amellyel a kenyerét kereste. Mert bizony a castingunkon résztvevők mind főállású profik voltak. A kuncsaftjaik pedig hétköznapi emberek, akik segítséget kértek egy döntéshez, vagy csak reményt vártak, esetleg egy távoli szerettükről akartak megtudni valamit. De olyan általánosságokat kaptak, mint a mi Hovavává avanzsált Bodza kutyánk. Kérdezzük tőle azóta is: Hova, hova? És talán néha magunktól is meg kéne kérdezni, ugyanezt. Nem biztos, hogy mindig jó helyen keressük a segítséget.