Szimpatika – Életjátékok

Édesapád karmester volt, édesanyád színésznőből lett pszichológus, sőt a tágabb családodban is szinte mindenki színházi ember. Egyértelmű volt, hogy a Színművészeti Egyetemre jelentkezz?

Igen. Elsőre be is jutottam, 1990-ben. Ott aztán többször kerültem hullámvölgybe, de összességében sokat kaptam az egyetemtől. Székely Gábor tanítványaként nagyon magasra került a léc, szerencsére rájöttem, hogy nem kell az ő munkamódszereit követnem, és onnantól lettek igazán jó vizsgaelőadásaim. Egy védett közegben még könnyű kinyílni, kísérletezni.

Nagyon fiatalon már a Vígszínházban rendeztél, ami sok pályatársadnak a csúcsok csúcsa – lenne. Te nem maradtál.

Én organikus színházi munkára, közös alkotásra vágytam volna, egy hierarchikus színházban pedig a kötelező rutinba kell beletörnöd. Nem akarom piszkálni a Vígszínházat, kapott eleget a „metoo”-kampányban, de ennek kapcsán én vezettem be a művészi abúzus kifejezést. Mert nemcsak fizikailag vagy szexuálisan lehet valakit bántalmazni, megalázni egy színházban. Aki diktatúrában szocializálódott, egy életen át tanulja, hogy ne hagyja magát. Mikor a főrendező először elém ült a komplett próbafolyamat végén, és felülrendezte a kész darabom, rögtön fel kellett volna állnom, de nem tettem – csak a sokadik esetnél, négy év után, a Pinokkiónál. Mindenkit nagyon meglepett, hogy eljöttem, mert az összes rendezésem sikerrel futott.

Következett a Bárka Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis – a ’90-es évek talán legizgalmasabb színházi kezdeményezései. Mindkét helyen alapító voltál.

Én a klasszikus kőszínházak világába születtem, már gyerekként ismertem mindenkit, aki ebben él és mozog, de fogalmam sem volt az életről. Reggel 9-kor bementem a Vígszínházba, éjjel 2-kor hazataxiztam, és nem találkoztam élő civillel. Szerettem volna a színházat közelebb vinni az élethez – és fordítva. A klasszikus színház belemerevíti az alkotót és a nézőt is egy bizonyos magatartásba. Ebből lehetett kimozdulni a Bárkában vagy Zsámbékon. Egy történetbe való totális bevonódás nem feltétlenül jó. Hipnotizált állapot: kényelmes, nem kíván agymunkát, reflektív, kritikai attitűdöt – így vonódunk be az ócska sorozatokba is. Engem az élmény tudatos használata érdekelt. A Bárkában és Zsámbékon sikerült igazi jó műhelymunkában részt venni, amire nagyon vágytam, sajnos rettentő ritka. Dolgoztam több vidéki színházban, sokszor kitűnő, összetartó színészekkel, de azt láttam, hogy egy-egy darabra sosincs elég idő, vagy lehet tudni, hogy rövid ideig lesz repertoáron, ami előre megcsappantja a társulat lelkesedését.

A Bárkában is pont négy évet töltöttél.

És minden munkámat imádtam. A Bárka első darabját is én rendeztem, a Díszelőadást– négy évig játszották. Kiderült, hogy nagyon is lehet közösségi módon, tréning-alapon, nehéz anyagból jó darabot készíteni; 3 hónapig próbáltuk, minden résztvevőnek fontos művészi lépcsőfokot jelentett. Azért jöttem el, mert a forradalom fölfalta a saját gyermekeit. Nem tudtunk megfelelő közösségi vezetési módot találni, és egyszer csak egy autokrata vezető alatt találtuk magunkat, akinek a döntéseit nem tartottuk jónak.

Tovább tudtad vinni a tapasztalatokat, munkamódszereket?

Akkor halt meg édesapám, ami megtörte a lendületem. Elvesztettem az erőmet. Ráláttam apám gyengeségére és a sajátomra is, és arra, ami igazán értékes volt benne, és bennem is az lehetne. A színházi világban erőt kell felmutatni, én pedig a Vígben és a Bárkában sem harcoltam meg a hatalomért. De éreztem, hogy nem harcolni akarok, hanem olyan közösségben részt venni, amire építeni lehet. Ezt egyre tudatosabban így gondoltam. A cigány közösségekkel való munkában éppen az a legnagyobb erőm, hogy nem akarok uralkodni felettük. Náluk is erős a hierarchia, de idegennek nem engedik át az irányítást. Engem mégis elfogadtak tekintélynek, még a börtönlakók is. Volt, hogy 20 fiatalkorú bűnözővel találtam magam, és kiküldtem az őrt. Ők fölmértek, és megengedték, hogy vezessem őket. Mivel én nem akarom megmondani, mi a bajuk, ők mondják el.

Budapesten, az 5. kerületben nőttél fel. Hogy jutott eszedbe, hogy hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozz?

Az ember mindig a személyiségét építgeti, és egy-egy lehetőségnél aszerint dönt, hogy az új szerep hogy állna neki. Magával van elfoglalva a valóság helyett. Peter Brook /ikonikus angol rendező, színházi elméletíró – a szerk./ afrikai sivatagi utazásai vagy Párizs külvárosában végzett munkái nagy hatást tettek rám. Petert személyesen ismerem régóta, a legfőbb élő mesterem. Nagyon vonzott, ahogy a társadalmi végleteket összehozta a színházában. Amikor Halász Péter betegen, a halála előtti időszakban elhívott a Kálvária téri Városi Színházba rendezőnek, igent mondtam. A színház pénzügyi gondokkal meg csótányokkal küzdött, és – mint rájöttem – drogelosztó központként működött. Sajnos a szélsőséges kihívások nagyon inspirálnak.

Ehhez óriási önbizalom kellett.

Vagy óriási bizonyítási vágy. Meg a romantikus természetem, hogy megyek előre, fúj a szél, és dacolok az elemekkel. Kinyitottuk a „nyóckerben” a nagykaput, aztán kimentünk az utcára, el a fűtetlen falusi művházakba. Ha ugyanezt az energiát kőszínházi előadásokra fordítom, jóval kiegyensúlyozottabb karrierem lenne és sokkal több pénzem. De mikor utoljára bementem egy konszolidált kőszínházba rendezni, 3 hét múlva menekülnöm kellett. Az egyetlen dolog, amire én harapok, az a bullying /testi vagy lelki zaklatás, megalázás – a szerk./. Azonnal kiszúrom, és leállítom. Legyen a játék tere a megnyílásé, a biztonságé. Na, itt szinte mindenki mindenkit fúrt, gyötört. Talán egy egészséges kapcsolat sem volt. Szóltam: 4-5-ször. Erre közölték, hogy nem terapeutának jöttem, hanem rendezni.

Kiutáltak 3 hét alatt, miközben a börtönlakókkal megtaláltad a hangot.

Vagy kiutáltattam magam – miközben én hagyományos kőszínházban szocializálódtam! A történetemhez az is hozzátartozik, hogy családom lett, született 3 gyerekem, az első 2004-ben. Kiderült, hogy már nem én vagyok a legfontosabb otthon, és a rendezői kényelmemnek – hogy éjszakákat pepecselek a példánnyal, elmegyek pár napra egyedül vidékre – búcsút mondhatok. Utólag tudatosodott, hogy volt bennem harag is amiatt, hogy a gyerekeim úgymond elvették az előző életem. Valahogy helyükre kerültek a dolgok. Most inkább pedagógus-életformát élek mint a színházi emberét, ez összeegyeztethetőbb a családapasággal: 9-től 4-ig dolgozom egy csoporttal, tréningezünk, próbálunk – és este otthon vagyok.

Térjünk vissza a nagy váltáshoz: a Városi Színházhoz. Mihez kezdtél egy drogelosztóban?

A színházi gondnok volt az ún. utcafőnök, a dealer. Halász Pétert totál kihasználták, ő élt a saját világában. Azt hitte, az értelmiség majd követi, de kongott a színház; a környéken lakók sem mentek be, csak a drogért előadás után. Gondoltam, populáris darab kell, persze, kikacsintással: 2006-ban megrendeztem Vitéz László-történetekből, impróra alapozva a Nesze! Nesze! Nesze! című darabot. Nyitva hagytuk az ajtókat. A környékbeliek megálltak hátul, majd 15 perc után kiódalogtak. Világos lett, hogy nagyon más kell. Olasz kollégákat hívtam meg, és a 25 fős tréningcsoporttal összeraktunk egy megtörtént bűnesetekre építő maszkos, improvizatív előadást. Azután kimentünk a színház elé játszani.

A színészek nem féltek?

De, nagyon. Én is féltem. Viszont a maszk működött: interaktív, bármit lehet neki mondani, el is lehet bújni mögé. Nyolc előadást tartottunk, minden nap kicsit tovább maradtunk kint, és egyre többen jöttek; végül 200-an nézték. Ezután missziómnak éreztem, hogy elvigyük a színházat azoknak, akiknek nem elérhető. Sikerünk volt, azt hittem, az intézményes színház fontos emberei elájulnak az előadásainktól, de nem is voltak ránk kíváncsiak.

Kimentél a keretből, és a keret nem ment utánad.

Ahogy mondod. A Színház folyóirat 12 év alatt nem írt az Utca-SzAKról. De új közönséget találtam, meg új játszótársakat. A maszkot azóta is használom, nagyon bevált, terápiás szintig fejlesztettük. A néző a prototípusok mögé láthat mindenféle arcot. Fiatal prostituáltakkal is dolgoztunk maszkkal, improvizációs eszközökkel, az életükből vett jelenetekre építve, vagyis az életjáték módszerével. Beszélgethettek, feleselhettek, megharcolhattak a stricivel, az anyjukkal, a klienssel. Ennek anyagából született a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara, ami viszont profi színészekkel készült előadás, most is játsszuk. Drogrehabilitációs központban két éve dolgozunk, ott egy testvérpár sztorijából született darabot mutattunk be nemrég: a történetben egyikük drogos, és meghal, másikuk alkoholista, és elmegy elvonóra. Az előadás végén a színészek bemutatkoztak és elmondták, milyen szertől függnek. Na, akkor elkezdett folyni a nézők könnye. A dolog léptéket váltott. Nem elég a puszta élmény, a katarzishoz értelmező viszony kell.

A rendezés mellett szerepelsz is néha.

Ha a közös alkotómunka megkívánja. Múlt nyáron harmadszor rendeztük meg a Gypsistan Fesztivált, ezen belül pl. a szintén életjátékra építő Sprite bolygó lakóiban én is játszottam. Kifejezetten nagy sikere volt, de sajnos ezek az előadások megismételhetetlenek; elvesznek.

A színházat felvállaltan terápiás, illetve szociális célokra használjátok.

A dramatikus játék gyógyító hatása közismert, engem pedig színház és pszichológia határterületei mindig érdekeltek: ebből írtam a doktorimat is. Az Utca-SzAK célcsoportjában jóformán mindenki traumatizált, ezért amellett, hogy felnőttoktatásban, vidékfejlesztési programokban gondolkodunk szakemberek bevonásával, terapeutával, szupervizorokkal is dolgozunk. A mélyszegénység elképzelhetetlenül más világ, amivel én Csereháton szembesültem elsőször. Sok fiaskónk volt, főleg kezdetben, mert nemcsak magunkat kellett elfogadtatnunk, hanem a beavatkozásnak azt a módját is, amit felkínáltunk. Csoportnormákat kellett kiépíteni, szociális alapkompetenciákat. Csereháton gyorsan pörögnek a generációk, aki bekerült 10 évesen a programba, pár év múlva anya, apa lett. Lassan a harmadik generációval dolgozunk, most már könnyebb.

Hogyan tudtátok bevonni az ott élőket?

Eleinte kis történeteket vittünk, ezek nyitogatták az ajtókat. Aztán beszélgetni próbáltunk a darabokról, de ami reflektív gondolkodást igényelt volna, nem működött. A játék igen. Az előadás csupán eszköz, hogy pl. közösség épüljön, családi kapcsolatok változzanak. A helybeliek tisztelete mindig kulcsfontosságú. Ők abból indulnak ki, hogy a városi csak „pénzt keres rajtuk”, tehát adjon belőle. Ez néha még ma is felmerül. Ha az általunk kinevelt csoportvezetők rendszeresen próbálnak, kis pénzt már ők is kapnak – a respekt jeleként. Az is a tisztelethez tartozik, hogy egy ott élő magát hívhatja füstös cigánynak, de más nem.

Van egy Füstös cigányok nevű társulat Kázsmárkon, olyan előadásokat készítenek, mint A butából lett okos cigány, A pap meg a cigány. A cigány identitás megtalálása, erősödése nagyon fontos a közösség szempontjából. Az Utca-SzAKból úgy tízen ingázunk egész éven át, különböző csoportokkal dolgozunk, majd a nyári táborunkban vagyunk intenzíven együtt. Akkor rakjuk össze az előadásokat, amikkel aztán – ha van rá forrás – turnézunk. Megyük a Szigetre, fesztiválokra, köztük a romáknak rendezett saját Gypsystan Fesztiválunkra. Mert nagyon kell a játszóknak az a tudat, hogy amit készítenek, azt megnézik – hogy kíváncsiak rájuk.