Szimpatika – Vendégségben Gryllus Dánielnél és családjánál

A ház családi örökség?

Gryllus Dániel: Alapvetően igen. Zsámboki Gyula gimnáziumi művészettörténet-tanár építette, az ő fia feleségül vette az unokatestvérét, az én nagyanyám testvérét. Azelőtt itt szőlők húzódtak, de a XIX. század végén a nagy filoxérajárvány mindent kipusztított, így a dűlőket felparcellázták. Az utcák még őrzik a szőlőhegy emlékét: Présház utca, Csopaki utca, Ruszti utca. 1908-ban épült ez a fönti ház, az Öcsié (Gryllus Vilmos – a szerk.) már jóval később. Ahol most vagyunk, ez szolgált konyha és étkező gyanánt az egész háznak.

És ti tényleg itt találkoztatok először egymással?

Kőváry Katalin: Ebben az a gyönyörű, hogy az anyósomék is, mi is és a Dorkáék is itt találkoztak először.

Minket Fodor Tamás hozott össze. Szegény Váci Mihály halálának egyéves évfordulójára az Irodalmi Színpad felkért, hogy csináljunk egy estet, de azt akarták, legyen benne zene is. A dramaturggal, Selmeczi Lexivel éppen erről beszélgettünk, és Fodor Tamás, arra járt, és beszólt, hogy: – „Kaláka! – Micsoda??? – kérdeztem vissza – Kaláka... Én épp most dolgozom velük, nagyon jók, keressétek meg őket!”

Dani: 1971-et írunk.

Kati: Akkor fölhívtam Danit, mondtam, hogy ki vagyok, és hogy volna egy Dénes Margit-dal, amit el kéne játszani a műsorban. Ő pedig határozottan és nagyon öntudatosan azt mondta nekem a telefonban, hogy „mi más zenéjét nem játsszuk”.

Gryllus Samu: Huszonegy évesen.

Kati: Kicsit megdöbbentem, hogy a fene... És akkor feljöttem ide meghallgatni a Kalákát.

És Dorkáék hogyan találkoztak itt először?

Kati: A kétszereplős Varsói melódiát rendeztem a Pinceszínházban, és ki volt írva egy olvasópróba decemberben, a két ünnep közé, de a Pinceszínház akkor zárva volt. Mondtam, hogy jó, hát akkor legyen nálunk. Kornél (Simon Kornél – a szerk.) akkor járt itt először életében. (A szereplőválasztáskor Dorka Berlinben élt, tehát ők még korábban nem találkoztak.) Bonyolult ide feljutni, kapu, kutya, miegymás, és emlékszem, Dani még ki is szólt neki, hogy...

Gryllus Dorka: Ha legyőzted a hétfejű sárkányt...

Kati: ...megkapod a királylányt.

Dani: Tényleg ezt mondtam?

Dorka: Valami ilyet mondtál. A kutya miatt...

Dani, volt a felmenők között zenész?

Dani: Igen, a nagyapa, Zsámboki Miklós, de ő nem egészen a nagyapánk, hanem a nagymamám unokatestvére és a sógora, a ház építőjének fia, ezen kívül zeneakadémiai tanár, az Operaház első csellistája, és a Hubay-vonósnégyes tagja. Minden héten volt kamarazene, bridzs és vonósnégyes, ez régen összetartozott.

Dorka, mi a helyzet a te zenei pályáddal? Énekeltél egy nagyon menő zenekarban, a Rotfrontban.

Dorka: Igen, most 10 éves a zenekar, és ez jó apropó az ünneplésre: május elején lesz az Ellátóházban egy dupla koncertjük. 4-én én is fellépek velük vendégként. Augusztusban pedig lesz a Woodstock 50, ahol fél évszázaddal az ikonikus fesztivál után eljátsszuk a leghíresebb számokat. Ugyanaz a csapat, akikkel a Cseh Tamás-műsort és a Like a Rolling Stone-t csináltuk: Jordán Adél, Ónodi Eszter, Thuróczy Szabolcs, Tompos Kátya, Törőcsik Franciska, Trokán Nóri vannak benne, meg a férjem, Simon Kornél, ő egyébként nagyon jó gitáros is. Néha vannak ilyen zenés dolgok, de mindent nem lehet egyszerre. Amikor Somával terhes lettem, akkor abbahagytam a koncertezést.

Azért ilyen családi háttérrel talán kijárna már egy saját lemez...

Dorka: Talán, de én azért nem vagyok annyira erős az éneklésben. Ahhoz képest, hogy színésznő vagyok, jól tudok énekelni, de azért szerintem összességében nem ebben vagyok a legtehetségesebb.

Erre mit mond a család?

Samu: Az előadóművészet egy nagyon komplex dolog.

Dani: Pontosan ugyanezt akartam mondani. És a színpadi jelenlét is az.

Samu: De Dorka, te tök jól énekelsz!

Dani: Az az igazság, hogy a kütyükkel mindent meg lehet csinálni. De egy gomb mindegyikről hiányzik: az egyéniség. Ha valakinek megvan, akkor megvan. Ha nincs, akkor nincs. Ezt nem lehet pótolni.

Ha már éneklésről beszélünk, nyilván sokan feszegették, hogy mi a Kaláka titka? Talán az, hogy elképesztően szépen énekeltek. Persze, egy multiinstrumentális csapat mindig izgalmas, és csodálatosak a dalok, a zenék, de az, amikor négy férfihang ennyire tisztán, ennyire szépen megszólal, abban van valami varázslat. Talán a Beatles tudta ezt, annak idején...

Samu: Fáy András (zeneszerző, a Rádió egykori szerkesztője – a szerk.) is ezt mondta...

Dani: Egyrészt egész gyerekkorunkban a Lórántffy zenei kórusba jártunk, ezért az, hogy négyen egyszerre tisztán énekeljünk, nem volt nehéz és sokat is gyakoroltunk. Másrészt pedig Kata instrukciója volt, hogy együtt, prózában is mondjunk el egy-egy részletet a megzenésített versekből.

Ez Kati ötlete volt?

Dorka: Igen!

Kati: Amikor megismerkedtünk, akkor elkezdtem színházi elemeket beépíteni a Kaláka műsorába.

Dani: És ez a mai napig működik!

Dorka: Mama mindig szerénykedik... pont most voltam egy pódiumbeszélgetésen Berlinben, ami arról szólt, hogy a nők mindig alulpozicionálják magukat. Ezt nem szabad!

Kati: Oké: én csináltam meg a Kalákát!

Dorka: Igen, ezt ki lehet mondani, hogy ha te nem lennél, a Kaláka nem az lenne, ami.

Kati: Hát Papa erre azt szokta mondani, hogy nincs ellenpróba.

Dorka: Nem, Mama! Az a szellemi munka, amit te ebbe a mai napig beleteszel, hogy minden műsort, minden lemezt, minden verset, mindent te nézel át, te dramatizálsz, megmondod, hol az eleje, hol a vége, mikor legyen lassú, mikor legyen gyors... ez az 50 év nem lett volna nélküled!

Kati: Dorka a menedzserem!

Szerintem nagyon fontos az, amit Dorka mondott...

Kati: Nézzétek, nekem ugye adott volt a szakmám, ráadásul a Színművészeti Főiskolán Nádasdy-osztályba jártam, nem tudom, Nádasdy Kálmán megvan-e. Ő egy zseni volt, az Operaháznak is ő volt egy időben az igazgatója, Nádasdy Ádám (nyelvész, műfordító – a szerk.) papája. Nála mi tulajdonképpen zenét tanultunk. Zenét és Adyt. Puccinit és Adyt.

Dani: És zenedramaturgiát.

Kati: Azt is, meg hatáselemzést, és rengeteg verset. Amit nekik átadtam, az az volt, amit Nádasdytól tanultam. Ja, és Kodály... Nádasdy felnőtt operarendezőként elment Kodályhoz tanulni. Nem tudom, pontosan mit tanult, de tanult. És nekünk Kodály volt az isten. Kodály, Puccini és Ady, ez volt a szentháromság. Szóval amit én ott tanultam, azt rájuk zúdítottam. Kezdve attól, hogy hogy kell megállni a színpadon. Amikor először láttam Danit fellépni, a tapsrendnél úgy állt, hogy keresztbe volt téve a lába, szorongatta a furulyát, és ahogy húzták a függönyt, ő műszaki érdeklődéssel nézte, hogy hogy mozog a drót. A plafont bámulta a közönség helyett. Ennyit a profizmusról. (nevet) De aztán egy csomó mindent elkezdtek megtanulni, például eljártak énekórákra.

Mikor dőlt el, hogy profi zenészek lesztek?

Dani: Amikor diplomáztam, sőt talán már harmadéves koromban. Akkor már minden a zenéről szólt, a Műegyetemen is. Tudjátok melyik az a zenekar, amiben együtt játszott Sebő Ferenc, Halmos Béla, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel? A Műegyetemi Szimfonikusok. Béla volt a brácsás, én a klarinétos, Béla felesége, Kati a fuvolás, Sebő Feri és Vili pedig csellóztak.

Aztán a Marczibányi tér lett a Kaláka otthona.

Dani: Volt előtte egy-két helyünk, de amikor átadták a Marczibányi téri művelődési házat és már jegyzett kerületi zenekarként léptünk fel az ünnepségen. Akkor megragadott a hely, és azóta minden hónap utolsó szombatján ott játszunk.

Ennek hány éve?

Dani: Talán negyvenhét. A Marczibányi téri Kaláka-koncertek azóta sem sokat változtak, olyannyira nem, hogy ott a mai napig erősítés nélkül játszunk. És ezt mindenki tudomásul veszi, és csendben van. Ha valaki ma kezdene így játszani, lehet, hogy azt mondanák, hogy irreális, de akkor valahogy elfogadták, hogy nem használunk mikrofonokat, nincsen fényshow meg miegymás.

Samu, belőled hogy lett kortárs zeneszerző? Azt tudom, hogy már nagyon fiatalon zenéket írtál színházi előadásokhoz.

Samu: Tizenhét éves voltam, amikor Simon Balázs megkért, hogy írjak zenét a vizsgaelőadásához, és ebben az is csodálatos volt, hogy utána Balázs apukája, Simon Albert azt mondta, hogy na, benned van valami, gyere, beszéljünk! Ő egy legendás karmester volt, az Új Zenei Stúdió megalapítója. (Simon Balázsról, és az általa vezetett Utcaszínházi Alkotóközösségről Polgár Teréz ír e havi magazinunkban – a szerk.)

És rögtön megfogott a kortárs, másnéven az újzene? Azért azt befogadni sem könnyű.

Samu: Nem, dehogy, rockzenészként kezdtem. Tizenegy éves koromtól basszusgitároztam, később mondtam, hogy hangszerelést szeretnék tanulni. De azt mondták, hogy ahhoz először az összhangzattant kell elsajátítani. Az viszont engem egyáltalán nem érdekelt, én csak azt akartam tudni, hogy hogy írjam le a hangszereknek, amit én jónak hallok. Az érettségi után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékére jártam három évig, nyaranként pedig rendszeresen elmentem a tatabányai jazztáborba, ami az egyik évben valahogy elmaradt, én pedig helyette a szombathelyi Bartók-szemináriumra mentem.

Jazztábor helyett Bartók-szeminárium? Azért ez elég nagy ugrás.

Samu: Igen, de én zeneszerző akartam lenni. Mamának is írtam színházi előadásokhoz és hangjátékokhoz zenéket, ez volt az, ami igazán érdekelt.

Kati: Samuról ötéves korában kiderült, hogy csak a zene érdekli, egy szakember is azt mondta, hogy hagyjuk békén a többivel, úgyis azt fogja csinálni, amit ő akar. Hát próbáltuk menedzselni, amennyire lehetett.

Samu: Szombathelyen találkoztam Michael Jarrellel, és azt éreztem, hogy nála van a helyem, Bécsben. Végül ott végeztem el a zeneszerzés és a médiazeneszerzés szakot. Később megismerkedtem Yvette-tel, a feleségemmel, aki akkor Amerikában élt, én pedig egy operafelkérésnek köszönhetően kimehettem hozzá. Aztán összeházasodtunk, és megszületett a kisfiúnk, Tóbiás. Egy évet még a Fulbright-ösztöndíjnak köszönhetően Amerikában éltünk és utána hazaköltöztünk. Yvette megalapította a Láthatáron Csoportot, ami egy független színház, akikkel országszerte sokféle produkciót játszanak. Én is írtam zenét a Banyamosoda című előadásukhoz, ami szintén a Marcibányi téren szokott menni. Én viszont félig Bécsbe költöztem vissza, mert ott fejeztem be akkor a harmadik diplomámat. Most is ott tanítok, emellett pedig a Széchenyi Egyetem Művészeti karán Győrben. Közben Budapesten a Színház-és Filmművészeti Egyetemen fejezem be a doktori fokozatomat.

Kati, Dani, soha nem gondoltátok azt, hogy azért meg kéne mondani a gyerekeknek, hogy mégis mi legyen belőlük, vagy mit csináljanak?

Kati: Nem volt koncepciónk, isten őrizzen! Csak Dorkát próbáltam lebeszélni a színészetről. Ez szörnyű pálya. Még ha sikeres is vagy, akkor is szörnyű.

Samu: Én azt hiszem, hogy ezek a pályák mind olyanok, hogy akármennyire is sikeres vagy, ha racionálisan nézed a befektetett energiát, az nem tud „megtérülni” sohasem. Ha az életedet amúgy is ezzel akarod tölteni, akkor jó.

Min dolgozol most?

Samu: Az Átlátszó Hang újzenei fesztivál csak januárban lesz, de már most elkezdtük a szervezést. Hetedik éve fut, és azt látom, hogy nagyon nagy igény van rá, hogy az újzenei műveket hiteles és lelkes zenészek mutassák be a közönségnek. Szerzőként most egy új opera megírása van terítéken, ez egy Berlin-Bécs-Budapest tengelyen megvalósuló produkció lesz, a Pro Progressione szervezet ernyője alatt. A szöveg részben az 1973-as balassagyarmati túszejtési akció eseményeire épül, amelyben egy magasrangú határőrtiszt két fia akart külföldre jutni. Dr. Samu István pszichiáter vállalta, hogy tárgyal a fiúkkal. Engem az ő karaktere és látásmódja érdekel nagyon. A szövegekről Hatala Csengével is konzultáltunk, aki az erről szóló könyvéhez rengeteg interjút csinált. Az esetről Gazdag Gyula készített filmet Túsztörténet címmel, Beri Ary tökéletes alakításával.

Van közös munkátok is?

Dani: Igen, csináltunk egy lemezt, Hangol már a zenekar címmel. A Miskolci Szimfonikus Zenekar játszik rajta, Samu hangszerelte. Kicsit benne vannak az ő gyerekkori emlékei, meg a mai Kaláka is. November 30-án, amikor a Kaláka 50 jubileumnak vége van, akkor ezzel is fellépünk a Müpában.

De jó, hogy szóba hoztad! Mivel idén 50 éves a Kaláka, rengeteg koncertetek volt és lesz. Kiemelnél néhányat?

Dani: Most csinálunk egy Kányádi-műsort, ezt is Kata fogja összerakni. Bogdán Zsolt kolozsvári színész lesz a partnerünk benne. Dorkával együtt forgattak a...

Samu: Dallas Pashamende-ben.

Dani: Igen, onnan van az ismeretség. Azt szerettem volna, hogy Budapesten és Kolozsváron is legyen előadás, ott május 15-én a Magyar Színházban játsszuk, és előtte, 8-án a Pesti Vigadóban. Lesz még előadásunk Székelyföldön is. Sándor bácsinak (Kányádi Sándor – a szerk.) is megvolt ez az „itt is, ott is” jelenléte. És persze dübörög a Kaláka hét határon át című turnénk, május 11-én játszunk Zentán, a vendég Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák lesz.

Dorka, mostanában sokat dolgozol?

Dorka: Amikor anyuka lettem, kicsit leálltam. Aztán jöttek a munkák, de inkább külföldiek, viszont az elmúlt évben valahogy elkezdődött egy csomó izgalmas dolog itthon is. A Trojka Színházi Társulással Soós Attila rendezésében tavaly óta játsszuk az Anna Kareninát a Kugler Art lakás-színházban, most pedig a Cseresznyéskertet mutattuk be a Színházi Múzeum (OSZMI) gyönyörű körtermében. Mindkét előadást imádom játszani. Nagyon nagy öröm számunkra, hogy a Cseresznyéskertben Kulka János elvállalta Firsz szerepét. Aztán játszom a Hatszín Teátrumban Borgula András rendezésében, egy kétszereplős darabot Kálid Artúrral, az a címe, hogy Jaj, Istenem! Ez egy abszurd darab, arról szól, hogy az Isten elmegy a pszichológushoz, mert már problémái vannak. Nagyon szeretik a nézők ezt a felvetést, hogy ha van Isten, olyan, akiről a Bibliában olvashattunk, akkor ha végignéz a világon, most miről mit gondol.

Korábban sokat éltél Berlinben. Tervezed még, hogy hosszabb időre kimész?

Dorka: Most éppen nem, mert Soma iskolás lett, és ettől nagyon megváltozott az életünk. Azelőtt akkor mentünk, amikor akartunk.

Dani: De most is voltál a Berlinálén.

Dorka: 10 évig éltem ott, szerettem az ottani életemet, barátaimat, de most nem tudok Somával elmenni két vagy három hétre akkor, amikor eszembe jut.

Most fut egy sorozat, amelyben a férjeddel, Simon Kornéllal együtt játszol, ráadásul egy elvált házaspárt. Nem volt furcsa vagy nehézkes, hogy a filmben is ő partnered?

Dorka: Nem. Mindig nagy öröm, ha együtt dolgozhatunk, és nagyon élveztük a sorozat forgatását. Voltak közös forgatási napjaink, de volt, hogy felváltva forgattunk, ha ő ott volt, akkor én itt, de a történet szerint néha találkozunk és veszekszünk, és olyankor együtt mentünk reggel, együtt jöttünk este, együtt ebédeltünk és hát... ez olyan jó volt! Nemcsak azért, mert egész nap együtt voltunk, hanem mert más pozícióba kerültünk, nem csak a napi menedzselés jutott – mikor kell hozni, mikor kell vinni, mi legyen, ki vásárol be, stb. –, hanem újra lehettünk pasi és nő. Nagyon jót tett ez nekünk, mindkettőnknek. Újra férfi-nőként álltunk egymással szemben, nem úgy, mint papa-mama. Nyílván nem adatik meg mindenkinek, hogy a párjával egy filmben szerepeljen, de azt talán sok ember megteheti, hogy egy pár napra, órára vagy percre kizökkenjen a napi mókuskerékből, és úgy nézzen arra, akit szeret, mint régen, amikor megismerte őt.

Fotók: Falus Kriszta