Szimpatika – Derültségből villámcsapás – beszélgetés Müller Péter Sziámival

Mindig is azt csináltam, ami történik velem, és hiszek abban, hogy alapvetően jó dolgok történnek! A sors egy haver, ha jóban vagy vele, játszótárs és játszótér; bizakodom, hogy ki lehet szűrni a nem nekünk szóló "hívásokat". Volt egy-két pofára esésem az életben, amikor segítő szándékkal beleártottam magam valamibe, hiszen hívtak, kértek, és az úttörő ahol tud, segít, ugye. De valójában olyan helyzetekben vagy önazonos, ami az egész életedet áthatja, és te is teljességgel át tudod hatni azt. Csak azért, mert valami jól hangzik és látványos, attól még felesleges. Ahogy ihleted támad egy vers kapcsán; így kéne, majdhogynem költőként léteznünk, és akkor mindannyian úgy élnénk, ahogy élnünk kell.

Varázsolj! – szólt rövid és velős jó tanácsa, valamikor a harmincas éveim elején, midőn ismételten élet-halál kérdésekbe vagy valami hasonlókba kevertem – nagy átéléssel – magam. Könnyű azt mondani! – gondoltam, aztán szerencsés pillanataimban könnyű lett gyakorolni is. Hogy az elengedés, vagy a játék öröme segít ilyenkor? Tán kevésbé lényeges. A poézis, a múzsa csókja, hogy angyal szállhat el felettünk, maga a lét milliárdnyi csodája, az a varázslat...

Kivétel nélkül költőként azonosítod magad, mint eredendő és legfontosabb identitás. Magától értetődő volt ez mindig?

Előbb tudtam írni, mint beszélni. Nyomtatott nagybetűvel, marha gyorsan és rondán, ez a mai napig megmaradt. Nagyon hamar versek szaladtak ki belőlem, a szó szoros értelmében ugra-bugrálva, mozgás közben. Egyébként ez sem változott, imádom a ritmust, amit a járás, a légzés köt össze a szívem dobbanásával. Ez már eleve olyan dalszerű érzés. És bár soha nem engedtem kiírni magam zeneszerzőként, ének, dallam mindig van a versekhez, mondjuk úgy, félig tudatosan. Hol egy tangó, hol egy blues, mire aztán művelt zenészkollégáim megjegyzik, hogy ez éppen egyik sem, mert itt-ott átléptem a periódus szabályait. A költészet márpedig ilyen. Innentől együtt megyünk tovább, lesznek harmóniák, szerkezet, három percben minden. Felsőoktatásban tanultam zenetörténetet, zeneelméletet, de nem vagyok zenész. Nem afféle álszerénységből, inkább óvatosságból: féltem, hogy a teljes tudatosság majd az ösztönös költőiség rovására megy. Aztán lehet, hogy lehetett volna másképp – most már nem tudom.

Maradjunk még egy kicsit gyerekek! Ebben a poétikus kalandozásban szinte a kezdetektől van egy játszótársad, aki szintén nem zenész. Ő a papád, Müller Péter író.

Hatalmas mázli, hogy ő lett a nevelőapám. Tizenkét éves koromban lépett be az életembe, és addigra már össze kellett szednem magam, vagy összeszedett az élet... Volt valamiféle világképem, értékrendem, ami maradéktalanul azonos az övével – valljuk be, ez mégiscsak különleges –, így inkább ikrek vagyunk, mint apa és fia. Nem vér szerinti a kapcsolatunk, de nem is a közös szocializáció tette ilyenné, sokkal inkább az általam különleges helyen kezelt, így már említett Sors nevezetű játékostárs mókás kihívása. Vannak, akik szóba is hozzák, mennyire hasonlítok Müller Péterre, biztos Ő az apukám. És én ilyenkor azt mondom, hogy igen.

Azt gondolnám, hogy a barátságotok természetes folyománya volt, hogy lettek közös munkáitok.

Abszolút! Persze mindig olvastam a könyveit, néztem a bemutatóit, hiszen akkoriban szinte a színházban éltünk. Idővel eljárt a koncertekre, csápolt az URH-bulikon, aztán ott volt az első Sziget fesztiválokon is. De amikor azzal jött, hogy egy zenés darabon dolgozik, és írjam meg hozzá a dalszövegeket – ez volt a Mária evangéliuma –, teljesen újfajta örömöt hozott az életembe! Addigi dolgaim okán persze illett csodálkozni, hogy hát én egy vad ellenzéki rockernek számítok, épp most kellene megdöntenem a Kádár-rendszert, erre itt van Mária, viszont bennem semmi ilyen érzés nem volt.

Merthogy?

Egyrészt pici koromtól – hogy ne máshogy fejezzem ki magam – erősen nemzeti beállítottságú voltam. Nem kérdés, hogy azt a kérdést bármikor fel lehet tenni: mi a magyar? Ellenben azt, hogy ki a magyar, soha! Nagyon otromba hozzáállás, aminek sok halottja van már... Másrészt ezen munka hozományaként egyszerre elkezdtem másoknak is dalokat írni, ami addig egyáltalán nem volt természetes. Mint kiderült, a világ legjobb társasjátékába kerültem! Valaki ad egy zenét, amit addig hallgatok, míg meg nem hallom, hogy mit akar. Egy új közegbe érkeztem, ahol sok mindenre ráéreztem, arra is, amivel addig fenntartásaim voltak. Vagy nem, de össze kellett raknom az énképemet: operaházi gyerek vagyok, tanyaszínházban népdalokat énekelek, később szókimondó rock and roll énekesként azonosítanak, s közben még szociofilmeket is csinálok – az ember sok szólamú, és akkor cselekszem jól, ha mindegyik szólamom megszólal, harmóniában és arányaiban.

Rendszert kritizálni vagy lelket dirigálni sem mindegy. Tán ezért is írtam a méltató névjegy vonatkozó jelzőjének a közösségit, titulusának a dalnokot, hiszen már a kezdetektől tapintható volt egy időminőségeken túlmutató jobbító szándék a versekben, és ez bizony heroikus vállalás, tekintve az általános állapotokat. Csupa felelősség minden – család, zenekar, fesztivál.

Hogy lettél hívószó, teszem azt tömegek mozgatója?

Azért ez utóbbi, míg majdhogynem kényszerhelyzetté nem vált, meg sem fordult volna a fejemben... A kilencvenes évek elején a Sziámi zenekarnak volt egy kifejezetten intenzív korszaka, mikor nagyon sokan megszerettek minket. A rendszerváltás után gazdátlanul maradt gyerekek értelemszerűen keresték az apa-tanár alkatú figurákat, és mivel csak koncertekre jártak, hát jó néhányan megtaláltak engem. Tanárként is, apaként is, mondjuk akkor már voltam mindkettő.

Rengeteg levelet kaptunk, több ezret havonta, miközben egy csöndes zalai faluban próbáltam elbújni az élet aktuális viharai elől. Volt, hogy egy komplett osztálykirándulás csöngetett be tanárnénistül, mindenestül. Ennek már nem lehetett hátat fordítani, és valójában nem is akartam; erős volt az élmény, hogy együtt vagyunk a srácokkal, akár a buli után is, boldogan.

Mit lehet lépni ilyenkor?

Gondoltam, legyen hálozat az arra nyitottaknak: minden településről azt az egy-két különleges, tehetséges, érzékeny, rászoruló srácot hozzuk össze egymással egy nyári táborban. Ez Zalaegerszeg mellett, nyolcvan emberrel őrülten jól sikerült, sokszínűségét tekintve mondhatni a majdani Sziget makettje lett. Ezen felbuzdulva gondoltuk, ismételjük meg, és én marha naivan be is mondtam a koncerteken, hogy aki már volt, jöhet megint! Erre lettünk tízezren... Na ez már kezelhetetlen volt egy zenekar szintjén.

És ebből lett a Diáksziget...

Lévén kiskorúak voltak, vagy családostul jöttek, s nekik való fesztivál egyszerűen nem létezett, szóval ez maradt az egyetlen logikus lépés. Van ebben evidencia: sosem szerettem a konfliktust meg az erőszakot, és teljesen tudok azonosulni azzal a jézusi gondolattal, hogy kétféle ember van: aki összegyűjt, és aki szétszór. Aki összegyűjt, velem van, aki szétszór, az ellenem. Nézz csak körül.

Nézek és látom, hogy a Sziget inkább tükör; még ha a béke és szeretet jegyében is, de végül sosem tudott elvonatkoztatni a pillanatnyi külvilágától!

A világ egyensúlyban van: ahogy beérik egy főbb vonása, az idővel tarthatatlanná vagy érdektelenné válik, és átfordul annak totál ellenkezőjébe. Lásd a Szigetet: a „hippi happy-ből a new school capitalyba“, mikor a rendszerváltás után a keleti blokkból átléptünk a piacgazdaság valóságába. Mindannyian. De akik csinálták, csinálják a fesztivált, azokból mégsem lettek kiméletlen kizsákmányolók, megőriztek valamit az eredendő motivációból, ekképpen rendben lévő, vállalható a változás, mint ahogyan az is, hogy kezd visszajönni a szlogen, amivel anno indítottam az egészet. Bár más dimenziókkal, kicsit reklámízűbben, de megint a szabadság Szigetéről beszélünk, ahová a szabadság útlevele a belépő. Innen, illetve a te szemszögedből nézve ezek szerint jobb hely lett a világ!

Igen, és bárcsak. Pedig a recept nem tűnik bonyolultnak: időről, időre – korunkban éppen fesztiválozás címén – hívjuk meg a jó energiáinkat, és zárjuk ki a rosszakat magunkból. Makróban, mikróban egyaránt! Az Operafesztivál ötlete ez utóbbinak indult méretei tekintetében, nota bene már a kezdetektől nemzetközi relációban mutatva be a műfajt, hogy aztán napjainkra könnyed eleganciával törölje le az acélport Miskolcról. De Müller Péter Sziámi – az említett nemzetközi kapcsolatok bonyolításán túl – végül ezen ötletét is elengedte, hasonlatosan a Szigethez, s valahogy minden máshoz. Motívum ez nála, kétségtelen...

Lehet belehalnék ennyi lemondásba!

Kérlek, ne tedd! Jó a jó dolgokat kitalálni, nézni, ahogy felnőnek, és jó látni, hogy megélik saját sorsukat. Én magam eleve könnyen engedek el bármit, de kigondoltan is „elengedős“ vagyok, legyen szó a gyerekeimről vagy akár a Szigetről. Örülni kell, hogy egy nagyon zagyva és impulzusgazdag világban megtalálják az azonosságukat, nem lehet a folytatásuk az, amit én így vagy úgy megálmodtam. Annyit szeretek a magaménak tudni, amivel nincs se külön gondom, se lelkiismeretfurdalásom, hogy többet hasítottam ki vele a világból, mint amire szükségem van. Például a skizofrén helyzetet – hogy én egy fellépő, tehát valamit üzenő művész vagyok, akármennyire is ebből az alapvetésből lett a történet –, hogy párosítsam hosszútávon azzal, hogy esténként a jegybevételért izgulok? Na, ezt egyetlen psziché nem képes átfogni!

Tehát látod, amit elengedsz, és látod magadat is a helyzetben.

Hát persze. Mikor világossá vált, hogy a tulajdonos kollégáimnak ez teljesen másként áll össze, hiszen nem a színpadon állnak, eldöntöttem, hogy eljövök és hagyom őket kibontakozni. Ez mindennel így van!

Hány gyereked van összesen?

Hat. Hármat olyanformán már elengedtem, hogy nem lakunk együtt. A legnagyobbnál már két unokánk van, és igen, azt gondolom róluk is, hogy ez egy távoli, néha aggódó, de általában örömteli odafigyelés kell, hogy legyen. Ha ne adj‘ Isten baj van, ott kell lenni, ha megtisztelnek azzal, hogy kérnek, akkor természetesen ők az elsők, és meg kell próbálni segíteni valahogyan, de igazából megvan a saját sorsuk. Angliától Srí Lankáig sokfelé, ennek ellenére mégis sokszor összejárunk, sőt, Máté fiammal gyakrabban koccanhatunk, merthogy az országos vetélkedőt nyert AŽUR zenekarban dobol, nem egyszer nyitunk egymásra vidéki öltözőkben. Ő azt mondja, hogy „Apám!“, én erre azt mondom, „Fiam!“, és félre a tréfát, ez azért nagyon jó érzés...

Teszem hozzá telik az idő, a három kisebbik rögvest felnő, s rögtön szerző: a legidősebb nemrég egy regény fordításában segédkezett, de már pici koruktól egy-egy remek beköpéssel inspirálták apjukat verselésre, aki a jogdíjak megosztásában sem rest, elismeri múzsáit („ami jár, az jár“ – mondta volt erről).

Kerek tehát az egész, vagy közelebb áll a valósághoz, ha úgy fogalmazok, mindig kikerekedik környezetében valami vagy valaki. Például én, és – most lehet röhögni – nem a kilóimra gondolok! De büszke vagyok a belterjes barátságunkat illetően, tudva tudván, hogy valahogy mindenkinek jut belőle. Sodró a mobilitás személye körül, ahol alap a jókedv. Derültségből villámcsapás, azaz intuíció, felfedezés, bátorítás.

Esetedben valahogy esetlenül hangzik beszélgetésünk apropója, az októberi „életmű“ koncert az Erkel Színházban.

Ne is mondd! Én egyelőre sipákolva kérem, hogy ne ezt írjuk oda, mert – tán az eddigiekből kiderült – ilyen alapon minden fellépés az! Kétségtelen, hogy a szervező helyszínválasztása életrajzi, mivel anyukám táncos karrierje után az Erkelben vitte a színészbüfét, én meg ott voltam óvodás, de ez ugye kevés indok arra, hogy szimfonikus zenekarral színesített rock-programot tartsunk. Inkább végiggondoltam, hol tartunk most, mert már az AndFriends zenekarral is rengeteg dolog történt.

Az biztos, nem egy futó műsorotok van: saját dalok, Leonard Cohen-szerzemények, közös est a Pintér Béla Társulattal, aztán Szakcsi Lakatossal, vagy Jávori Fegyával a sanzonok, a Seress Rezsők, és Kirschner Péterrel akár ezek mind egyben... Komplett életmű-bérlet lenne ez!

No és akkor beszéljünk a hajdan volt Songwriters Clubról, aminek a filozófiája alapján azokat a barátaimat hívom most közös zenélésre, akikkel munkakapcsolatom van. Legyen szó egyetlen dalról vagy egy egész estés színpadi műről. Aki viszont még nekem is meglepetés lesz, az Miklósa Erika, mert bár már énekelte a fordításomban a Bajadért, azért ez mégis más lesz. Különös helyen van a szívemben: összeköti az operát, mint misztikus magas élményt a természetességgel, a színpadon megjelenő rusztikus női szépséggel.

Minek neveznéd akkor ezt az egészet?

Barátság extrákkal, talán ez lehetne az életmű helyett a jó műfaji megjelölés...

Ez is mutatja, hogy ez nem lehet egyszeri és megismételhetetlen, urambocsá‘ kizárólag fővárosi alkalom.

Rendszeresen játszunk vidéken, és valóban, ezzel a gárdával akár egy országos színházi turné sem elképzelhetetlen. Viszont kétségtelenül valós tapasztalás, hogy az országos médiumok nem igazán kedvelnek minket. Illetve biztos kedvelnek, mégis valamiféle fura öncenzúra kezd működni a dalokat illetően. Még a legutóbbi, amúgy egészen kivételes karriert futó slágerünk, a Szeretni még is majdnem fennakadt, egyetlen sor miatt! Mondanám, hogy megállt az idő, de erre azért a nyolcvanas évek óta nem volt példa.

Pedig jó volna szeretni még, s amíg lehet. Tán hiányzik a szeretet? Nekem mindenképp, és egyre több, a fejét elkapó vagy éppen nekem rontó tekintetből. Ha hozzátesszük, hogy a kifejezés etimológiai szótöve a szer-, mondhatom, hogy erre a szervezett, szervülő, szerves szertartásra, szellemi táplálékra óriási szüksége lenne mindannyiunknak. Még a végén idő előtt múlunk el. Ez valahogy amúgy sem hagy nyugodni manapság, tán az ötvenedik életévem előtti pánikolás ez, vagy az említett általános állapotok okán. Ki mást kérdezzek erről, mint a minden kijelentésével, gesztusával a mindenféle rendszeren kivüliséget megfogalmazó Müller Péter Sziámit?

Azért ne feledd, bizonyos struktúrák mindannyiunkra érvényesek. Ennek dacára, vagy inkább éppen ezért elmondhatom, hogy még csak nem is vallásos alapon, de egyáltalán nem hiszek a halálban. Valahogy azzal a közvetlen és megmaradó élménnyel jöttem a világra, hogy tudom hova megyek vissza... Amikor a nagyfiam született, azt mondta a kissé filozofikus hajlamú, nehézsúlyú birkózó szülészorvos barátom, hogy te tudtad azt, hogy a születés egy sokkal nagyobb trauma, mint a halál?! Mikor meghalsz, leáll a vérkeringésed, de amikor megszületsz, leáll és megfordul. Szóval megszületni már megszülettünk, így már csak a fele érhet váratlanul!