Spirike azzal állított be, hogy nagy hír van, most már tényleg betoppant a tavasz, és hogy ez olyan részegítő, hogy neki folyton nevetnie kell. És be is mutatta azonnal, hogy miként nevet ő mostanában folyton. Mély levegőt vett, fejét hátradobta, száját kitátotta, és beleénekelte a szobába, hogy hahaha. Ezen aztán nekünk is nevetnünk kellett.
De a következő pillanatban már el is szontyolodott, hogy bár tényleg isteni érzés a szünet nélküli nevetőgörcs, mi van, ha esetleg valami agylágyulás okozza a jó kedvét, hovatovább egy agydaganat. Szaki szerint erre úgy deríthet fényt, hogy körbenéz, mások is nevetnek-e, amikor ő, mert ha igen, akkor tényleg volt min nevetni, és Spirike se csak úgy nevetgél céltalan és oktalan. Ám ha körötte mindenki komor, netán mélabús, akkor bizony sanszos, hogy Spirike kacaja indokolatlan, és szervi elváltozás áll a háttérben. Spirike erre igen szomorú lett, mert visszapörgetve az elmúlt napok pillanatait, és rá kellett döbbennie, hogy nem nevetett vele senki, sőt, minél önfeledtebben nevetgélt, a többiek annál gyanúsabban méregették.

Márti szerint a Szaki nem érti a lényeget, mert a tavaszi nevetgélés épp attól olyan felszabadító, hogy nincs is különösebb oka, csak jön, megcsiklandoz és elborít, és hogy meggyőződése, hogy Spirikének nincs agylágyulása, csak simán boldog. Ezt persze a Szaki nem értheti, mert szakadatlan a világ problémáin gondolkodik összerántott szemöldökkel, és észre se veszi, hogy az élet szép, főként így tavasszal. Pisti egyetértett, hogy nevetni fontos és egészséges, és ő is nevet minden nap legalább öt percen keresztül, és ha épp nincs oka nevetni, mert például kiszakadt a reklámszatyra az út közepén, és összetört hat tojás, akkor elővesz egy sztorit a múltból, lepergeti maga előtt, mint egy filmet, és azon nevet. Például azt, amikor az ő férfi Pistije egy vendégségben illedelmesen kilépve a cipőjéből döbbent rá, hogy felemás zokniban érkezett, aminek egyik nagylábujja még lyukas is volt, és amikor ez eszébe jut, meg a Pisti rémült feje, meg ahogy egyik lábával a másikon tapos, meg kell neki szakadni. Legutóbb például a villamoson kezdett megszakadni a mi Pistink, és csak később vette észre, hogy mindenki őt bámulja. Na már most, amikor  az ember rájön, hogy a villamoson mindenki őt bámulja, amiért magában röhög, akkor abból még hatalmasabb röhögés lesz, mese nincs.

Szaki szerint nem az a baj, ha jókedvünk van, hanem az, ha nem tudunk illendően viselkedni, mert ha tudnánk, akkor nem vihognánk fel-alá egész nap az utcákon meg a villamoson, hanem szépen, finoman mosolyognánk csak. Rámosolyognánk például a szürke arcú, szomorú, fásult emberekre, napfényt hozva ezzel az életükbe. Ám ha vihogunk, akkor a szegény szürke arcú, fásult, szomorú ember azt hiszi, hogy rajta nevetünk, amitől még szomorúbb és fásultabb lesz. Mártinak erről eszébe jutott, hogy a minap rámosolygott a postásukra, mire az elvörösödött és zavartan megkérdezte, hogy netán ketchupos maradt-e a szája. Aztán rámosolygott a gondterhelt szomszéd informatikus fiatalemberre, de ő sem mosolygott vissza, hanem padlógázzal nekivitte a mopedját a kerítésnek. Aztán rámosolygott egy hippi lányra a parkban, de az se mosolygott vissza, hanem lelejmolta őt kétszáz forintra. Aztán még az igazoltató rendőrre is mosolygott rendületlenül, de az blazírt képpel csak annyit mondott, hogy nem most kéne mosolyogni, hanem két héttel ezelőtt kellett volna a postán, amikor a kötelezőt kellett volna befizetni. Ezért aztán Márti kicsit meginogott a mosoly világjobbító, áldásos erejében, és úgy döntött, többé nem mosolyog csak úgy senkire, mert még azt hiszik, hogy nem normális.

Szaki hosszan bólogatott, és hozzátette, azért szabad mosolyogni, de nem kifelé, hanem csak befelé, például a gyomrunkkal, a lépünkkel meg a májunkkal, mert azt nem veszik észre. Különben is, tette hozzá, vegyük tudomásul, hogy az emberek tele vannak problémákkal, és eszük ágában sincs idétlenül nevetgélni összevissza. – Milyen problémákkal? – kérdeztük egyszerre Spirikével mély részvéttel a szemünkben, mire Szaki megvonta a vállát, hogy tudja is ő, például elromlott a hajszárítójuk, lefutott a harisnyájuk, bukásra áll a gyerekük, rájuk morgott a főnökük. Én nem tudom, mi ütött belénk, de erre a hajszárítós képre már tényleg kitört belőlünk a röhögés, amit csak tetézett, hogy elképzeltük a morgós főnököt is meg a bukós gyereket, és a végén már annyira visítottunk, hogy Márti és Pisti is kénytelen volt csatlakozni. Miközben egymás térdét csapkodtuk, Szaki unottan hátra dőlt, hogy legalább kényelembe helyezze magát, és amint lerúgta a cipőjét, felvillant a két zoknija, egy rózsaszín pillangós meg egy fehér frottír… Szóval nevetni jó.